Hajnali
halak
Hajnalodott.
A szombat esti buliból hazasiető, magányos avagy párban összeolvadt árnyékok lassan
felszívódtak a - még meleg - aszfalttenger szürkeségében. Néha egy-egy autó motorja
zúgott fel álmosan, aztán a parkoló társainak búcsút mormogva embercsomagjával
együtt tovatűnt a messzeségben. A tiszta, ám még sötét égbolt sejtetni engedte,
hogy megint betyáros augusztusi meleg várható. A kicsi bányász falucska
tömbházainak pislákoló ablakai mögül kihallatszó, fulladozó köhögés törte meg
még néha a csendet. Amolyan szokásos vasárnapi bágyadt, fásult hangulat vette
egy kis időre birtokba az utcákat ölelő gyönyörű platán fákat.
Janó
a bálteremből egyenesen az autójához sietett, azaz erős túlzás, ami az egyenes
irányt és a sietést illeti, hiszen messziről úgy tűnt, mintha egy kígyót
kergetett volna egészen a kocsijáig. Felnyitotta a csomagtartót, és a múlt héten
benne felejtett horgászfelszereléseket megpillantva, egy hatalmas gondolat villant
át kissé megviselt agyán:
-
Srácok! - kiáltotta oda a háta mögött hangosan nótázgató barátainak, akiknek
szintén gond lett volna két egymástól távol letűzött karó között úgy elmenni,
hogy ne érjenek egyikhez sem hozzá. - Srácok, menjünk le a tóra pecázni! Jó
volna valamit fogni reggelire neeeem?! - mondta, és már be is indította a piros
1300-as Ladáját. A másik négy ember abban a szent pillanatban szinte egyszerre
vágódott be a kocsiba, ám első körben mindenki az anyós ülésre szeretett volna
ülni. Kisebb vitát követően - a farkastörvény alapján - Béla bizonyult a
legerősebbnek, így a többiek szitkozódó hangjának gyűrűjében önelégülten ő
foglalhatta el az első ülést legkedvesebb társával, a sörrel együtt, amibe azon
nyomban bele is kóstolt, ám Janó induláskor hirtelen szállt le a kuplungról,
így a flaska nagyot koppanva Béla fogsorán az ülésre ürítette tartalma egy
részét.
-
A franc essen ebbe a piros tragacsba! Inkább a szemem follyon ki, mint sem a
söröm! Tudjátok srácok,… – mondta a legerősebb ember, miközben a többiek
hangosan röhögtek.
-
Legszebb öröm a söröm! – kiáltotta egyszerre az öt ember Béla kedvelt, unalomig
koptatott, szokásos szlogenjét.
Nagy
gázzal indultak. Az üzemanyag visszajelző már vagy két napja jelezte, hogy útba
kellene ejteni egy benzinkutat, de a figyelmeztető jelzésnek, szokás szerint,
senki sem tulajdonított túlságosan nagy jelentőséget. A letekert ablaküvegen
keresztül még hallották, ahogy az egyik épület első emeleti lakásából egy férfi
utánuk kiabált:
-
A fene a pofátokba taknyos gyerekek! Rohadt fiatalok! Vasárnap sem hagyjátok
aludni az embert?
-
Gyere már be az ablakból Jenő, mert megint megpofoznak, mint a múltkor vagy ha
nem ők, akkor majd én! Egész éjjel ott álltál az ablakban! - szólt az
ordítozóra valahonnan a lakás mélyéről egy álmos női hang. A történethez
hozzátartozik, hogy Jenő bácsi is imádta a pecázást anno. A kocsmában, ahol a
nap nagy részét töltötte, néha, ha belejött a beszédbe - no persze, ha fizettek
neki egy nagyfröccsöt -, akkor órákig mesélte a történeteit nagyobbnál nagyobb
fogásairól. Jolán a felesége viszont, akit csak úgy egyszerűen trombitásnak
becézett az öreg, már nem repdesett az örömtől, amikor reggelente a kedves
férje részegen tápászkodott haza a kocsmából. A piát meg találóan kakaónak
keresztelte át Jenő bá, így amikor elindult hajnaltájban az italboltba, akkor
nem piázni ment, hanem meginni a reggeli szokásos kakaóját. Gyakran előfordult,
hogy a kisöreg megállt mezítláb a lépcsőházuk előtt, és anélkül, hogy lehúzta
volna sliccét, egy jót vizelt. Egyébként, ha felöntött a garatra, akkor
„tolatva” tudott csak közlekedni, és olyankor úgy ment hátrafelé, mint a
normális ember előre. Egyszóval nem volt unalmas az élet mellette, az egyszer
biztos.
A
horgásztó csak pár kilométerre volt a falujuktól, így gyorsan odaértek a
kipihentnek a legkisebb jóindulattal sem nevezhető srácok. Hátul Zsolt, Géza és
Bene mondta az igét egymásnak szakadatlanul, de olyan hangosan, hogy a kocsi
magnójának zenéje egyáltalán nem hallatszott, amit elöl Béla többször is szóvá
tett. A szájukkal mindegyikük már jó előre kifogta az évszázad legnagyobb
halát. A piától szakemberré válva egyöntetűen megállapították, hogy az esti és
hajnali időszak a legalkalmasabb az eredményes horgászatra nyáron. Bene mesélt
egy szőke hosszú hajú lányról is, akit az elmúlt éjszaka ismert meg, és most
valami fura hiányérzete támadt. Szerette volna újra megfogni a kezét, és ismét
átölelni, ugyanúgy, mint nem oly rég a bálban tánc közben. Próbálta
elhessegetni magától a gondolatait, de minduntalan visszatért a lány arca:
bármerre nézett is, csak őt látta. „Még a nevét sem tudom, és… Talán majd
legközelebb! Á mindegy felejtős”- gondolta magában, miközben a kocsi zötyögése
visszazökkentette az álomvilágból.
Keményre
taposott, poros földút vezetett egészen a tóig. Fantasztikus, mesebeli látvány
tárult az öreg orosz csoda pislákoló üvegszemei elé. Akár egy tündérország! Az
ég alja a napkoronggal karöltve - megirigyelve az éppen megérkező autó színét
-, próbált vörösbe bújni. Vagy az is lehet, hogy csupán elpirult a
napfelkeltében gyönyörködő, bárgyú tekintetű srácok és a parton nyugodtan
horgászó emberek tátva maradt száját látván. A víz felett - sejtelmesen
átlátszó hálóruha gyanánt - vékony pára réteg lebegett. A Nap pillanatok alatt
ledobta magáról a sötétség szürke pizsamáját, majd átszúrva a pirkadat kivérző
testét, álmos sárga sugaraival megfürdött a tó aranyban pompázó, frissítő
vízében. És így, új erőre kapva könnyedén elhessegette a korai köd minden egyes
megtépázott, bóklászó foltját, hogy megbámulhassa magát a víztükörben,
szembesülve sokadszorra is fenséges bájaival. Így történt ez minden egyes nyári
reggel, ha sötét, vastag fátyol nem takarta el arcát. A Nap biztosan világgá
kürtölte volna, ha teheti: a hosszú élet titka a nyugalom. A sötétség nem
tehetett mást, morcosan távozott; már várta őt az öreg Föld másik oldala. Néhol
a vízfelszín simaságát - a reggeliző, ragadozó halak rablásának köszönhetően -,
kisebb-nagyobb gyűrűk törték meg. Talán a csukák is örömükben ugrabugráltak,
mert ez a hely maga volt a földi paradicsom. Az igazi, természet nyújtotta
szabadság szigete. Szárnycsapások, békabrekegés és harsány madárhangba vegyülő
kakaskukorékolás jelezte, hogy ismét eljött a kékbolygó életében egy újabb
nyári ébredés. Ez a hajnal mégis teljesen más volt, mint a többi. Még Bélának
is tátva maradt a szája a tovatűnő csodát figyelve, pedig ő nem a szépérzékéről
volt híres. Sőt még meg is jegyezte, hogy ez a reggel csodálatos, pedig a sör
is elfogyott, plusz még kávét sem tud venni a közeli kocsmában, mert amaz csak
9-kor nyit.
A
kicsi gondozott vadvizet, amelyik a legkisebb volt a tórengetegben, és ahova
nem kellett engedély sem, sok horgász ülte már körül, fejenként több bottal is. Nagy részük fenekező szerelést használt, de volt olyan is, aki úszóval
keszegezett. Ebbe az idilli, nagyvilágtól elhatárolt édenkertbe csöppent bele
az öt jókedvű emberke a piros Ladájukkal. Érkezésük végleg lehúzta a függönyt a
hajnali színjáték előtt. Bumm! Kivágódtak az ajtók, majd ugyanazzal a
lendülettel be is csapódtak. A két első ajtót azonban Janó újra kinyitotta és
feltekerte a hangerőt a rádión:
–
Scorpions! - üvöltötte bele a semmibe. A hatalmas zajra minden horgász felfigyelt,
és nem értették, kik ezek az őrültek, akik nem bírnak ilyenkor otthon aludni.
Volt, akit nem nyűgözött le a Scorpions lágy zenéje, ugyanis a zaj hatására
több emberke is összeszedte a motyóját és zúgolódva elindult hazafelé. A
távozók szákjában sok testes ponty ficánkolt már.
-
Na fiúk akkor pakoljuk ki a cuccokat és lógassuk be a kukacokat.! – mondta
Zsolt miközben pofátlanul elkunyizta a haza induló horgászok maradék csaliját.
Kukoricát, csontkukacokat és trágyagilisztákat szorongatva nekilátott a botok
szakszerű felcsalizásának, miközben hosszan ecsetelte letűnt, ám dicső
gyermekkora nagyszüleinél töltött nyarait; amikor még gombostűből hajlított
horgot, parafa dugóból és lúdtollból eszkábált úszót a mogyorófából készült
horgászbotjára. Azt is elmesélte, hogy anno csalinak frissibe levadászott
szöcskét használt. Ő volt, aki mindnyájuk között a legjobban értett a
horogkötéshez. Valahonnan pufit is hozott, amit a csontkukacok mellé szintén
felakasztott a horogra, mialatt a másik négy haverja is összerakta a botjaikat.
Géza dolga végeztével a fenekezőre szerelt bottal odasietett a vízhez, és
gyakorlott mozdulatokkal megsuhintotta azt. Várta, hogy jó messzire repüljön az
etetőkosár. Amaz tudta is a dolgát, így annak rendje és módja szerint el is szállt
a gyenge zsinórt faképnél hagyva jó messzire. Gézánk persze nem vette észre,
hogy a zsinór elszakadt. Körbenézett, hogy látták e a többiek mekkorát dobott,
aztán diadalittasan leült a még parton maradt horgászok közé, és iszonyatos
erejű nótázásba kezdett:
-
Kútágasra szállott a sas! Engem babám ne csalogassál! Mert, ha engem csalogatni
fogol! Meghalok a búbánattól kifolyólagosan! Hejdekinyitottam az ablakot!
Berepült egy tehéncsorda! Kalitkába zártam őket! Jajdeszépen fütyörésznek!
Ezt
az artikulátlan üvöltést meghallva jó néhányan távoztak ismét a tópartról. Egy
fél óra múlva már csak egy helybéli, idősebb bácsika horgászott kitartóan a
zsivajban.
–
Fogadjunk, hogy 10 percen belül el fog menni az az ipse is! - mondta Bene és a
következő lendülettel már keresztbe is dobta botjával az utolsó becsületes
horgász „éles” szerelését, aki szitkok közepette tekerte fel az orsójára a
zsinórt, majd felállt helyéről, és elindult ő is hatalmas pontyaival hazafelé.
Géza ez idő alatt felállt horgászhelyéről és száraz faágakat gyűjtött a
tábortüzükhöz, majd visszaült és azonmód el is szundított. Zsolt egy nádas legvégén
próbált szerencsét húsvétra kapott horgászbotjaival. Janó el sem jutott a vízig
peca alkalmatosságával, ugyanis útközben leheveredett egy fűzfa alá és
fergeteges horkolásba kezdett. Béla, aki profi horgásznak tartotta magát muris
mozdulatokkal próbálkozott kárászt fogni a nádas szélénél. Úgy tűnt, mintha a
békák és a közelben ringatózó vadkacsák is rajta röhögtek volna. Egyszóval
mindegyikük megtalálta a helyét, ha mást nem is a távozó horgászok helyét
biztosan.
Teltek
az órák és egyre forróbban sütött a nap, ám még kapásuk sem volt. Az igazat
megvallva Géza üres zsinórjával ilyen elő sem fordulhatott. Közben Janó
felébredt és iszonyú éhséget érzett. Odaosont Gézához és beleordított a fülébe:
-
Kapásod van Hurvinyek!. Géza ettől úgy megijedt, hogy egy másodperc alatt
felugrott, és maga sem tudta miért, de odaszaladt az autóhoz.
–
Te marha! Nem vetted észre, hogy a holdon van a zsinórod vége? Üres, mint a
fejed! – szólt Janó az elrohanó barátja után.
–
Persze! Mert míg aludtam leharapta a mobidik! – válaszolt a közben már magához
tért srác.
Közben
megtörtént a várva várt csoda. Távolról Béla győzelemittas hangját hozta a
szellő:
-
Megvan a kicsike! Ez egy igazi cápa! Hiába! Vannak, akik győzelemre születtek!
Na, mutasd magad kedvesem! Ki fia borja vagyol gyűmőcsöm? – kiabálta Béla a
körülbelül 2 kg-os számára ismeretlen nevű compó felé, ami meglátva a hatalmas
embert, dupla erővel ficánkolt a zsinór végén, hogy mihamarább elmenekülhessen.
Béla addig szórakozott (fárasztgatta, rángatta) a hallal, mígnem az öngyilkos
jelölt „cápa” olyan gyorsan, ahogy jött el is illant a víz mélyére. Béla
mérgében tajtékozva a vízbe hajította a botot, vagyis csak hajította volna, ha
a háta mögött nevető Bene el nem kapja a végét.
–
Gyere, menjünk kajálni! Igaz még nincs mit, de majd fogunk békát!- mondta Bene
röhögéstől elcsukló hangon. Közben az összehordott fát Géza már begyújtotta,
mialatt azon kacagott, hogy nevet Bene a Nagy Ho-ho-ho-horgászon, aki
körülbelül olyan szinten is lehetett, mint az ismert rajzfilmbéli kollégája.
Zsolti Géza unszolására elment a közeli lakóházhoz, hogy kérjen egy kis
sütnivaló szalonnát, esetleg kolbászt hátha akad eladó. Ahogy odaért a
kiszemelt ház kerítéséhez, egy hatalmas, zsemle színű, hosszú szőrű keverék
kutya ugrott neki a dróthálónak. Zsolt ettől kicsit hátra tántorodott, ám
látva, hogy nincs még baj, lemondva eredeti tervéről ekképpen szólt a
vadállathoz:
-
Nekem fütyülsz kicsi rigó? Aztán, ahogy jobban szemügyre vette a kutyát, kacagásba
tört ki, mert az eb úgy nézett ki, mintha a fejét megnyírták volna, a többi
szőrét a testén pedig meghagyták olyan hosszúra, mint egy puli. Zsolt elindult
visszafelé és a kerítés mentén haladva, kihasználva a védőfalat, fogát
csikorgatva idegesítette a már amúgy is tajtékzó kutyát. Mit ad Isten egyszer
csak véget ért a kerítés, és utána kezdődött a nagy semmi. A kutya ott állt
egyszeriben előtte és sehol egy kerítés közöttük. A fiú úgy rohant vissza a
tóhoz, mint még életében soha sem. A tűzhöz érve meglepődve látta, hogy egy jól
megtermett csirke tetem pörög a nyárson. De még mielőtt megkérdezte volna
honnan eme ebédnek szánt szárnyas, Géza már újságolta is neki a történetet:
-
Tudod, amíg te elvoltál magaddal sétálni, Béla a kukorica segítségével fogott
egy horgászni indult, de eltévedt csirkét. Habár az is lehet, hogy csak
egyszerűen szomjas volt szegény pára. Na, ezen aztán mindenki ismételten
röhögésben tört ki.
–
- Ha hal nincs jó a tyúk is! Holnap Zizi Labor koncert! – kiáltotta Bene.
Miután
jóízűen elfogyasztották a nyárson sült szárnyast, összeszedték a cókmókjukat,
és beszálltak a tűzvörös Ladába, és Janó már fordította is el a kulcsot, ám az
autó meg sem nyikkant, ugyanis az ő gyomra még üres volt!
