Egy napfényes októberi napon - anno a 90-es évek végén
-, a néhai anyai nagyapámmal (Isten nyugosztalja) az akkori aktuális divatot és
sok honfitársunkat követve Ausztria felé vettük utunkat. Sárga 1300-as Ladával,
mögötte bordó, bazi nagy bútorszállító utánfutóval és több száz potya km-rel a
hátunk mögött, bolhapiac után kutatva - éppen megálltunk az egyik településen -
a papa parolázva megszólította a járdán sétáló középkorú férfi járókelőt;
természetesen a szokásosnál legalább 4x jobban artikulálva:
- ELNÉZÉST URAM! MERRE VAN A BOLHAPIAC?
A kiválasztott sógor csak értetlenül nézett reánk,
ahogy megboldogult gimnáziumi magyar tanárom szokta volt mondani: mint „Jenő a
moziban”. - BOLHAPIAC!... BOLHAPIAC!... MERRE VAN? – ismételte
meg az ősöm kis szüneteket tartva, változatlanul kissé emelt hangon.,
eltúlzottan artikulálva.
Ugyanaz volt a reakció az áldozat részéről, amikor
öregapámnak bevillant egy isteni szikra:
- FŰNYÍRÓ!... FŰNYÍRÓ!... FŰ-NYÍ-RÓ!... FŰ-NYÍ-RÓ! –
kiabálta többször szótagolva és közben mozdulataival imitálva a fűnyírást.
Látva, hogy német anyanyelvű emberünk arcán még ezek után sem dereng értékelhető értelem, megpróbálta megismételni a kívülállók szemében szokatlan és murisnak tűnő rituálét, amikor mosolyogva közbeszólottam:
- Nem érti, papa! De nem azért nem vágja, mert süket, vagy együgyű, hanem, mert nem bírja' a nyelvünket!Ekkor nagyapám, elkapva embere tekintetét, rámutatott a piros utánfutónkra, amely mögül még a néhol ecsettel sárgára fújt, sportkipufogós és sportkormányos Ladánk is alig látszott ki. Az osztrákunk ránézett az ütött kopott, üres vontatmányra. Felismerve országunk felség jelét, illetve az adott helyzetet, egyszeriben megvilágosodott és már kezdte is az útba igazítást németül, (a papa szerint osztrákul) természetesen a szokásosnál nagyobb hangerővel és legalább 4x jobban artikulálva.
ÜDV! BenMar
