I-i-iszol, pa-pa-pajtikám, ba-ba-bazzmeg?

/Az alábbi történetem "történelmi" szereplői és helyszínei, valamint  valós személyek, illetve valóságos helyszínek közötti egyezés, vagy bármilyen jellegű hasonlóság - ellenben e sorok lejegyzőjével - nem csupán a véletlen műve…/

  

Hogy mi jut eszembe 2019 júliusáról? Szépemlékű, letűnt fiatalkorom, nyári (szünidős) munkahelyein, a „kemény munkával” eltöltött idő vidám, utolsókat rúgó rendszer szocreál percei ugranak be elsők között.

Az Úr 89. esztendejének július havában - pontosan 30 éve, közvetlenül a regrutává válásom előtt - történt, hogy az akkor még kötelezően használatban lévő munkakönyvem legújabb, júliusi bejegyzése egy, elsősorban személyszállítással és az ehhez kapcsolódó szerviztevékenységgel foglalkozó zalai nagyvállalat munkaügyi osztályának kedves hölgyétől származott. Egészen pontosan - ugye képzettségem vagy tanult szakmám akkoriban még nem lévén – a bejegyzés szerint „b.munkás” (betanított munkás)-nak vagyis segédmunkásnak voltam titulálva, az azóta megszüntetett munkaügyi passzusban.

Különösebb elvárások nélkül, igaz, kissé álmosan, ám az ilyenkor szokásos „új varázsának” izgalmával, érkeztem meg a nálam hajnali órának számító hat órai, hétfői munkakezdésre. Amikor benyitottam, a számomra „központilag” kijelölt karbantartó csapat, raktárnak és „óvóhelynek” egyaránt használt lemezkonténer bódéjába, az ásók, lapátok, talicskák, valamint egyéb föld és kőműves munkához használatos szerszámok tengerében három pár fura tekintet üvöltött rám némán: „Hogy mered megzavarni a mindennapos reggeli „Istentiszteletünk” rituális, egyben családiasan bensőséges légkörét!”  Idegen bolygóról érkezett jövevényként nézett rám az ott álló/ülő mindhárom, viseltes munkaruhába (írhatnék „otthoni játszós” ruhát is) öltözött leendő kollégám. Egyikükben (nevezzük Nándinak) - amelyik éppen egy átlátszó folyadékkal félig telt üveget próbált éppen a szájához varázsolni -, ahogy a riadt tekintetéből kivettem, még az ütőér is megállt (vagyis megállt a pajtikám szeme). Gondolom, mindenki számára világos, hogy az üvegben lévő, világos nedű alkohol tartalmú gyümölcspárlat, vagyis tüzes víz volt.

Nándi, akiről később kiderült, hogy kőműves szakképesítéssel rendelkezik, és beszédhibával áldotta meg a kutyaszerencse, amint meglátott, mivel másra már nem maradt ideje, szinte azonnal kínáló mutatvánnyá változtatta az addig üveget emelő kézmozdulatait. Miközben elfúló hangon megkérdezte tőlem: 

- I-i-iszol, pa-pa-pajtikám, ba-ba-bazzmeg?

 

E fura, filmbe illő különítmény (név szerint: a bevezetőben említett Nándi, aki 40-es éveiben járó, alacsony, nap égette, izmos felsőtestű, pocakos, kis köpcös, dadogós kőművesként; valamint Pista bá’, aki egyébként a kultúra és a társas viselkedés terén is csodálni való módon kikupálódott, 60 év feletti, szálkás izomzatú, egykori bokszoló, amolyan megőszült, nyugdíjas Bruce Lee típus, hozzám hasonló beosztásban, culágerként; illetve Laci, aki 30 év körüli, szintén jó kötésű és kiállású, mindhármuk közül a legmagasabb, Nándihoz hasonlóan, szintén kőművesként látta el a vállalatnál keletkező kisebb-nagyobb karbantartási, javítási, építési munkálatokat), szóval ez a három, hétköznapinak egyáltalán nem nevezhető múltbéli alak, leírhatatlan pofával, félelemmel vegyített, riadt tekintettel várta, hogy a következő pillanatban mi fog történni. Vajon elfogadom-e a felkínált italt, bajtársiasan jelezve a társadalmi szintű összetartozást, vajon húzok-e egyet belőle? Vajon átesem-e én is a hirtelen jött tűzkeresztségen és rögtön az első napon bele tudnak vinni a „bocsánatos” bűnbe, avagy alattomos, tróger módjára elutasítom a munkásosztálybéli együvé tartozást megszemélyesítő, finom pálinkát, és besúgóként a vezetőségnél felnyomom a díszes bagázst?

A befejezést az olvasó fantáziájára bízom, és tisztelettel megköszönöm, hogy eljutott idáig!

(Segítségül annyit elárulok, hogy másnap (a második munkanapomon), miután a vállalat egyik vizesblokkjában visszaragasztottuk az előző napon felrakott, de lehullott csempéket, ebédszünetben együtt söröztünk a közeli „Benzin”-ben.)

VÉGE!

Üdv! BenMar 

Blogajánló:

Fél lábbal itt, fél lábbal odaát

A páternoszter esete Tóni bácsival

A páternoszter esete Tóni bácsival

  

Hát az úgy történt, "kérem tisztelettel", hogy egyik fővárosi rádiós fellépésünk alkalmával, a Magyar Rádió épületében – talán nem szégyen leírni: sokunk életében első alkalommal – szembe találtuk magunkat egy valódi páternoszterrel, a számomra, mint „vidéki” gyerek, csupán képekről, filmekből ismert nyitott kabinos felvonóval. A kíváncsi és csintalan gyermekek hangos zsivajával vettük használatba a célállomás eléréséhez a bűvös szerkezet. Közölünk a csoportból már mindenki felért az emeleten lévő felvételi stúdióba, ám Tóni bácsi még sehol…

/Megboldogult Tóni bácsiról, azaz becsületes nevén Pungor Antal ének tanár úrról, ha kis kitérővel is, de annyit illik elmondanom, hogy a tanítás mellett, többek között, ő dirigálta anno éveken keresztül (megjegyzem, nagyon is sikeresen és eredményesen) a korabeli Gellénházi Körzeti Általános Iskola vegyes kórusát, valamint citerazenekarát is, amely utóbbinak jómagam is a tagja voltam./

Visszakanyarodva a sztorihoz; visszaindult hát a kereső, egyben mentő gyerek-kommandó és kiderítette, hogy szegény nagyra becsült karmesterünk lenn topog az Istenverte páternoszter előtt; ugyanis ösztönös, ismeretlentől való félelmét legyőzve, több sikertelen, féllábas, akrobatikus próbálkozás, ellenére sem jött össze, burleszk filmbe illő, beszálló mutatványa. Aztán valaki "véletlenül" mégis belökte a liftbe, fenn a célállomáson pedig útitársai hathatós segítségével sikeresen "kiesett" az amúgy korát meghazudtoló vitalitással megáldott mesterünk.

A „produkciónk” felvételénél aztán kezdődtek az újabb nem várt nehézségek; az Istennek sem sikerült megértenie Tóni bácsinak, illetve csak nagy nehézségek árán, hogy a hangstúdióba felszerelt nagy lámpa piros fénye mit is jelent valójában….

Visszaútban már az izzasztó lépcsőt választotta nagyrabecsült mesterünk...

Ennyi! Innyi! Jóberúgnyi aszt hömbölögnyi!

Üdv! BenMar