Titkos vágy...

(Az oldalon található fotók, versek, és prózai szövegek non-profit céllal a forrás és a szerző megjelölésével szabadon utánközölhető. Minden más esetben a szerzőírásos engedélye szükséges!)

Titkos vágy...

Mielőtt belekezdenék egy újabb töténetbe, el szeretném mondani, hogy anno a betegségem előtt, elhatároztam, hogy írok egy könyvet, ahol az alábbi részben valóságos, részben kitalált eseményekről szóló írások kaptak volna helyet. Sokat gondolkodtam abban az időben azon, vajon milyen névre kereszteljem a szereplőket. Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy a főhősömet Madzag a szerelmét pedig a sajnos meg nem született kislányom tervezett neve nyomán Mirjam, névre fogom keresztelni, ugyanis Bence fiam gyermekkori betegsége miatt egyik kórházban töltött időszak alatt történt egy számomra feledhetetlen csodaszép gesztus egyik, szintén abban a pécsi kórházban fekvő kislány részéről. Helyesebben a kislány, akit nem nehéz kitalálni, Mirjamnak hívtak és a fiam melletti egy ablaküveggel elválasztott ágyon kapott helyet, szülei ajándékoztak a Bence fiamnak egy képes Bibliát. A Madzag becenév név meg valamiért nagyon belopta magát a szívembe, hiszen ez a név azt gondolom nagyon beszédes. Miért is? A válaszom:

Madzag

Mit is jelent számomra?
e szócska, maga az élet,
akár hosszú, akár rövid
mindig találsz rajta véget.

Ám lehet gyakran-néha
az emberek rémálma,
könnyen el is szakadhat,
életünk gyenge cérnája.

Veszélyes vizeken hajózva
lehet erős hajókötél is,
kikötőben el nem enged,
tombolhat vihar vagy zord tél is.

Emlékeztet éltető köldökzsinórra
a csecsemő szoros kapcsára,
de a hóhér is kötelet teker
a kegyetlen gyilkos nyakára.

Lehet reménynek mentőzsinórja,
kötélért kiabál kit az élet kútba lök,
pók a légynek utolsó pulóvert is
ragacsos fonalból köt.

Szegény nadrágját madzag tartja,
hogy le ne essen bokáig,
A húros hangszerek gyönyörű énekét
is jó elhallgatni sokáig.

Ha eltévednél az élet erdejében,
miközben a kiutat keresed,
ne csüggedj! Keresd Ariadnét,
fonalával a kijáratot megleled.

     A reggel ismét olyan gyönyörű volt, mint sok más ezen a tavaszon.. Madzag álmosan botorkált az ablakhoz, hogy egy kósza pillantást dobjon a bekacsintó Nap felé. A házuk ablakai egy csodálatos, ezernyi tujával tarkított parkocskára néztek, ami olyan paradicsomi látványt nyújtott, hogy még az ablakok is boldogan figyelték minden reggel, miként száll fel a hajnali köd a fák közül, miközben hallgatták a reggeli madárdalárdát. Volt ott minden, ami szemnek, fülnek ingere: rigó, kakukk, fülemüle…Szóval olyan elő zenekari fellépés félét kell elképzelni, mint amikor kezdődik egy hatalmas koncert, ahol csak nagy nevek szerepelnek. Ha akkor azt mondja valaki, hogy jön majd egy túliskolázott marharépa, aki majd ezt a mesébe illő látványt egy tollvonással eltünteti, mert azt hiszi egyes ritkaság számba menő fáról, hogy kiszáradt, akkor azt az embert mindenki kiröhögi…
   Az a szó, hogy túlhajszoltság, stressz nem ismert fogalom volt még akkoriban igaz a számítógép, és mobiltelefon sem szerepelt a mindennapi létszükséglet képzeletbeli listáján.
    A szülők már korán elmentek a közeli üzembe dolgozni, szokás szerint csak rádió duruzsolt a konyhában, illetve nem is a rádió, hanem az LGT.  Madzag magára kapta gönceit, bekapcsolta az ORION mini hifit, és a Korál zenéjét hallgatva komótosan megreggelizett, miközben arról  ábrándozott, mit is kellene tennie ahhoz, hogy szerelme Mirjam észrevegye érzéseit, aki a fiúban leírhatatlan érzéseket táplált… Kopogtattak! Madzag odaballagott az ajtóhoz, de amint meghallotta a a szomszédból átszűrődő Rozika néni élces hangját, amint éppen azt kiabálja, hogy Te állat halkítsad le a gramofonodat  mert feljelentelek, akkor rögtön vissza is ült az asztalhoz. Különösen szerették egymás zenei stílusát: reggel és este a rock üvöltött a lépcsőházba, hangosan hírdetve a szűk farmer és hosszú haj jelképezte stílust, délben pedig  "jó ebédhez szólt a nóta" Rozi néni torkából és a rádióból egyszerre… Az újabb kopogtatásra aztán már csak beleüvöltött az éterbe:
- Nyitvaaaaaaaa!
Géza a pösze postás gyerek lépett be, miután felpofozta a szomszéd Rozikát, amiért szóvá tette, hogy a nyugdíjából ismét hiányzik egy százas…. Géza nem is hallotta a bebocsájtását engedélyező bűvös szót, mégis benyitott. Ő akkor is bejött, ha nem mondta neki senki sem, hogy szabad. Jött, mint a tank, jött egyenesen a konyhába.
-         Van még abbó a mút heti szivapáinkából? – kérdezte, mialatt vagy 10 képeslapot lerakott a szekrényre, amelyből csupán egy volt Madzagék nevére címezve, ugyanis Géza nem nézte soha sem a címzetteket, csak az utca nevéig jutott el, így a küldemények általában csere-bere útján kerültek a jogos tulajdonosukhoz. Madzag rápillantott az egyikre, amiben valami Horváth család ecsetelte a nyaralás élményeit…
-         Te ez nem a miénk, vidd a francba! Húzzál el, mint a vadlibák Géza! – kiáltott Madzag a postás gyerekre utána hajítva a képeslapokat, amire amaz gyorsan sarkon is fordult, mert Madzag egyike volt azoknak, akiktől tartott. A lépcsőházban még lefelé szaladva két macskát is cipő orrhegyre vett a postás gyerek, és mielőtt kilépett a szabad levegőre, még a földszinten lepofozta Jenő bácsit is, aki most nem volt hajlandó átvenni a Nők lapját az Ezermester újság helyett..
Mint ahogy máskor is, ezen a reggelen sem történt semmi különösebb a szokásostól eltérő esemény, ami ne illett volna bele a nem éppen szokványosnak nevezhető mindennapi forgatókönyvbe. Azaz mégis, hiszen ma Madzag hatalmas elszántsággal telve ébredt.
   -Ma megmondom neki..... ha lila törpék potyognak az égből akkor is. Úgy érezem elérkezett kettőnk kapcsolatában az a pillanat, amikor közelebb léphetek ahhoz, akit már 5 hónapja imádok, és végre elő merem venni a féltve őrzött vágyamat. Ma megmondom neki.... biztosan ő is így gondolja, és nem veszi majd tolakodásnak, vagy nem érzi azt hogy még korai.... nem nem .. ma megkérdezem tőle azt amit már régóta tervezgetek de valamiért eddig nem éreztem hozzá bátorságot.... erőt veszek magamon... érzem hogy ő is akarja csak nem mondja, mert ugye az ilyet általában nem kell mondani, hiszen a kapcsolatok nagy részében jön magától... láttam a szemében, hogy már ő is vágyik rá, elvégre már 5 hónapja ismerjük egymást... ma ma végre igazi férfi leszek és megmondom a frankót, talán nem fog megharagudni.... remélem majd nem gondolja azt, hogy csupán ezért az egy dologért jártam vele már 5 hónapot, meg különben is ez nem idő függő, hiszen, ha két ember szereti egymást, akkor előbb vagy utóbb sor kerül rá... – gondolta főhősünk magában, miközben észre sem vette, hogy megérkezett a suliba. Az tanórák aznap egy örökkévalóságnak tűntek a számára, alig várta, hogy ismét láthassa Mirjamot. Az utolsó óra végét jelző iskolai csengő öreg hangja billentette aztán vissza a valóságba. Lerohant az ebédlőbe, ahol iszonyatos tempóban kapkodta magába az ebéd gyanánt elé rakott szílvásgombóc másolatot, mert már a kedvese az ajtóban toporgott és várta hogy befejezze a tápolást, amit talán még a jó Isten kedvéért sem hagyott volna ki, nemhogy egy lány két szép szeméért...  dolga végeztével aztán együtt indultak a kollégium felé, ahol szerelme ideiglenesen lakott...
- Figyelj- mondta bátortalanul Madzag, mialatt a szemébe nézett őszinte vágyakozó tiszta ritka kék szemeivel
 - Szeretnék mondani neked valamit! Bevallom őszintén kicsit félek, de ma reggel úgy döntöttem, hogy ma elmondom neked a titkos vágyamat, lesz ami lesz. Azt gondolom, hogy ez az öt hónap ami mögöttünk áll már összehozott annyira bennünket, hogy egy ilyen sorsdöntő kérdést feltegyek.
Mirjam kissé elpirult de kíváncsi tekintettel nézte kedvese remegő száját, talán sejtve hogy mit is szeretne mondani Madzag, hiszen ő is csak hús-vér ösztönöktől vezérelt emberből készült.
- Na… szóval… mielőtt bármi is történne…tudnod kell, hogy szeretlek! - futott neki kicsit dadogva újra a nehéz feladatnak főhősünk, mialatt behúzta szerelmét egy tömbház lépcsőházába -  Igaz nem éppen romantikus ez a hely, de most végre kimondom azt bűvös mondatot, kérdést, amire már hetek óta készültem:
- Mirjam megfoghatom már végre a kezed?

Előszó....

(Az oldalon található fotók, versek, és prózai szövegek non-profit céllal a forrás és a szerző megjelölésével szabadon utánközölhető. Minden más esetben a szerző írásos engedélye szükséges!)

József Attila: Nem tudunk élni

Bennem betöltetlen szomorúság tátong
S gizgazzal benőve minden istenoltár.
Hajh, vágyak anyja, de mostoha voltál.
 
Eltévedtem járván erdő-rengetegen.
A félelem sikong zirrenő haraszttal
S vén adós erdő nem űz, nem marasztal.
 
A fák sudarára szállt az Est, az álnok
És torkom szorongatja valami titok:
Ajkat én miért csak sóhajra nyitok?
 
Magyar vagyok én is, (rivallnak a kányák!
Ilyen vagyok én és sose leszünk mások.
Jaj, jaj, nem tudunk élni, nyavalyások.

Ma elhatároztam, megkísérlem regenerálni a még megmaradt agysejtjeimet, ennek érdekében nagyrészt pihenéssel szeretném eltölteni az „őszi szünetet”, ezért az elkövetkezendő néhány napban a korábban írt történeteimet úgy másolom be csupán.

A történetek, mint ahogy a blog címe is utal rá valós lábakon állnak, bár elismerem azért néha, a feleségem találó szavaival élve enyhe optikai tuningnak vetettem alá itt-ott őket. Pár éve tervbe vettem, hogy írok egy könyvet, ahol ezek az élettörténetek ( life stories) kapnának helyet, de a betegségem miatt csak most jutottam el odáig, hogy időt és energiát tudok fordítani az írás imitálására. Kifejezetten nem szeretem az idegen jövevényszavak használatát a magyar nyelvben, mert azt gondolom nem létezik olyan a Földön, amit a magyar nyelvünk ne tudna mindenki számára jól érthetően kifejezni, de a „life stories” angol kifejezéssel most kivételt teszek, azon megfontolásból, hogy csupán némi kiejtés béli különbség mutatkozik a „love stories” (szerelmi /szeretet történetek) szintén angol szavakból álló kifejezéshez képest.

Nem tudom miért de ez valahogy tetszik, annak ellenére is, hogy az angol nyelv a „love” szót használja a szeretet és a szerelem kifejezésére egyaránt. Tudjuk, hogy még számos ilyen példa bizonyítja a két nyelv (angol –magyar) eltérését a magyar nyelv felé elbillentve a képzeletbeli mérleg nyelvét, hiszen az anyanyelvem az angollal szemben képes az emberi érzések finom árnyalatainak megkülönböztetésére is, más szóval sokkal szélesebb skálát biztosít a gondolatok érzékletesebb verbális ( nesze neked idegen szó gyűlölet ) kifejezéséhez. Ezért van az, hogy egy magyar nyelven íródott irodalmi, filmművészeti alkotás csak is kizárólag a magyar anyanyelvi szinten beszélőemberek számára lehet csupán teljes értékű. Persze ez a tény egyben gondolkodás béli eltéréseket is feltételez ugye két különböző anyanyelvvel rendelkező népcsoport esetén, amelynek részleteibe most, szíves engedelmeddel, mivel nem ez a blog témája, nem mennék bele tovább, meg ezt (sajnos) nem én fedeztem fel. Anyanyelv! Tessék nézni!

Melyik az a nyelv, amelyik ilyen gyönyörűen kötné össze azt a csodálatos szót, hogy Anya, más szintén szentnek számító szavakkal, mint Nyelv, Föld, Természet stb…..!? Mellékesen megjegyezném a témához kapcsolódva, egyben le is zárva azt, úgy gondolom még nem volna késő megállítani, a nagy magyarunk, Deák Ferenc által megfogalmazott „közelszegényülés” és „nemzeti sorvadás” „dísztelen” és „aljas” folyamatát, amely végső soron „nemzeti Halállal” fog végződni. Nem is hiszem el, hogy a XIX. és a XI. század ennyire hasonlítanak egymásra.

Szerintem a történelem már megtaníthatott volna bennünket arra, hogy a jól bevált dolgokat megőrizzük, a csúfosan végződő kísérleteket pedig mindörökre száműzzük az életünkből. Vajon még mennyi időbe telik és még mennyi emberáldozatot kíván, hogy a magát értelmes embernek nevező homo sapiens végre belássa, a történelem a legjobb tanár legyen szó az élet bármely területéről. Vajon miért esünk folyton és folyton ugyanabba a csapdába, amikor nagyon jól megtanultuk már a történelmünk során, hogy létezik egy simább, akadályok nélküli út is, hiszen, ha jobban belegondolunk a történelem igazi bölcsként, már szinte minden jót és rosszat megmutatott nekünk, csupán észre kellene vennünk, mi több tanulni kellene tőle, amíg késő nem lesz.

Nem ringatom magamat hiú illúziókba, így tudom, hogy az emberi egyetemes életünk, mint a végtelen világegyetem egy kicsi szakasza igenis, hogy véges, még ha a vég számunkra nem is látható előre. Azonban azt hiszem egyáltalán nem mindegy a jelen kor embere, és a következő generációk számára sem, hogy az emberiség természetes halállal, vagy önmagát őrületbe kergetve öngyilkossággal fogja végezni az ultraverzum szintjén ezredmásodperceknek számító idejét. Nem fogadhatjuk el vigaszként, vagy a bűneink alól való felmentésképpen azt, hogy majd a másvilágon, vagy a következő életünkben jobb lesz. Nem! Mindig gondolj arra, a te életed a végtelen világegyetem szintjén egy és megismételhetetlen, mint ahogy kétszer nem lehetséges teljesen ugyanarra a pontra állni sem!

Hoppá! Most kicsit visszaolvasva meglepődtem magamon….:-)Kitöröljem? Ne töröljem az utóbbi elmélkedést, mielőtt még valaki megvádolna, hogy beszélni mindig könnyebb, mint cselekedni, de arra gondolva, hogy igenis szem előtt tartom azt a nem általam megfogalmazott gondolatot, miszerint mindig úgy kell élni, mint ha az volna az utolsó Földön töltött percünk, vagy óránk…. Tehát marad! Vajon az utánunk jövő ember történelem könyvébe ( ha lesz egyáltalán ilyen) masina sapiensként, vagy animal sapiesként fogunk bekerülni?

Kedves Szép Szavak! a szeretet ereje

(Az oldalon található fotók, versek, és prózai szövegek non-profit céllal a forrás és a szerző megjelölésével szabadon utánközölhető. Minden más esetben a szerző írásos engedélye szükséges!)

Kedves Szép Szavak!

 Magára miért hagytátok

az árva magyar nyelvet?

Hisz’ nélkületek a mondatok

akár a sivár kertek...

A sötétségbe kiáltok:

Ti míves betűk, gyertek

vissza hozzám, mire vártok?

Legyetek ti a szentek!

És ne a rút szószilánkok,

mik repeszként repülnek

szanaszét szaggatják szátok

s gyilkosai a fülnek!

/BenMar/

Azt gondoltam a továbbiakban nyitok egy külön blogot, ahol a régmúltat szeretném felidézni számomra a mai napig megőrzött emlékek kis történetekbe foglalásával. Tulajdonképpen egy kicsi kis zalai faluban születtem, és csak jóval később költöztem városba, akkor is csupán pár évig éltem ott, és még a „ződ” gumicsizmám ellenére sem éreztem magam a szó rossz értelmében vett falusinak, csupán annyi történt, hogy kissé távolabb kerültem a várostól.

Bevallom mindig is vonzott, sőt a mai napig elbűvöl a városi élet forgataga, a kávéházak nyugodt légköre, a színházak közelsége. De nem csupán a magyarországi város lakókat irigylem, szívesen kilátogatnék, ha tehetném, az USA-ba, Párizsba, Rómába, Londonba, Moszkvába…. és mielőtt belelógna a kezem a bilibe felébredek….  Ugyanilyen vágyak kerítenek a hatalmukba, amikor a tavakról a tengerekről valamint az óceánokról esik szó….Lehet, hogy éppen ezért a lelkem legmélyén is egy tengerparti kis kávéház az a hely, ahova mindig szívesen visszavonulok. No akkor legyen ez a kis monológ a bevezetője annak a temérdek jó és rossz érzésekkel keveredett történet sorozatnak, amelyeket valójában nem is tudom miért mesélek el.

Őszintén szólva valamiféle késztetést érzek az írásra, legyen szó versről, vagy prózáról. Valahogy úgy vagyok vele, mint más az alkohollal: hosszabb vagy rövidebb időre elvonja a figyelmemet a gondoktól, a nehézségektől és mindemellett még az olvasással együtt szórakoztat is. Valójában arra törekszem, hogy egy-egy történetet tényszerűen, elfogulatlanul próbáljak meg leírni. Ez persze sohasem sikerül, mert a fene tudja miért, de mindig ott bujkál a sorok mögött a véleményem is. Van amikor sikerül illetéktelen szemek elöl  megfelelően elrejtenem ezeket a „hátsó gondolatokat”  máskor meg éppen az a célom, hogy az „aki bújt, aki nem!” felkiáltás után segítsek mást is rávezetni arra, amit az igazságkeresés, vagyis önmagam megismerésére szánt utamon a sorok mögé elrejtettem. Joggal kérdezhetné valaki, hogy mi ez a hirtelen nagy írási láz? Erre csak annyit mondanék, hogy igazából nem is érdekel, mit szólnak hozzá az emberek, helyesebben a rossz vélemény is ugyanolyan hasznos a számomra, mint a jó (ebből természetesen kevesebb van), hiszen  a véleménynyilvánítás jelen esetben arról tanúskodik, hogy vette a fáradságot valaki arra, hogy elolvassa a betűhalmazokból összetákolt bejegyzéseimet, és ezzel egyben meg is tisztelt a bizalmával…

Az írásra az elmúlt 8 esztendőben igazából a Parkinson kór okozta gyötrelmes tünetek miatt nem volt erőm elsősorban. Előtte már próbálkoztam újság írással,  és szívesen vetettem papírra kisebb történeteket is, legfőképpen a szülőföldem szépségeiről, és az itt élő barátságos emberek mindennapi életéről. A legtöbb pozitív érzés Gellénházával kapcsolatban sajnos mára már a múlté. Valami, különös érzelmi kapcsolat fűz a zalai dombokhoz, völgyekhez, állatokhoz, erdőkhöz és nem utolsó sorban az itt élő őslakosnak számító emberekhez. Az ország más pontjairól bevándorló emberek egy kis része sajnos nem csupán felhígította, hanem sok tekintetbe magába is szippantotta, szinte kiszipolyozta a zalai emberek életét, barátságos messze földön híres vendégszeretetét. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy az idevándorló embereket hibáztatom, vagy megvetem. Egyáltalán nem erről van szó. Szó nincs diszkriminációról!

Az életkörülmények, a munkalehetőségek utáni hajsza, tehát maga a mindenkori társadalom az oka annak, hogy feledésbe merülnek, vagy éppen utódok vagy megfelelő befogadó közönség híján az ismeretlenség homályába vésznek, vagy éppen más kultúrákkal keveredve elveszítik az őseink által belevarázsolt eredeti ízeket.  De az anno papírra vetett történetek közül már csak pár irományt őriznek a padlásom legmélyén megbúvó, megsárgult papírlapok. A többi már mind az enyészet martaléka lett, talán a megfelelő önbizalom hiányára, hiszen soha sem volt igazán erősségem a középiskolai magyar tanárom szerint az írás, bár soha sem kellett kétszer mondani, hogy olvassak el ezt meg azt, éppen ami kéznél volt. Néha határőr kisregényeket, máskor meg ismert szerzők műveit.

Azt gondolom a kultúrára való igény, olyasvalami lehet, mint a sporthoz mozgáshoz való hozzászokás. Mindkét esetben az alapok elsajátítása az első lényeges pont. Utána már minden azon múlik van-e rá igénye az embernek a további élete során, mert mindkettőt lehet amatőr szinten tovább művelni, vagy éppen élsportolóvá, íróvá, költővé válva további távlatokat megnyitni a lehetőségek tárházában, illetve le is lehet, mondani róluk, ami egészségtelen életmódhoz vezethet. Ám azt gondolom, hogy aki egyszer úgy istenigazából belekóstol valamelyikbe is, annak már később nehéz lesz azt mondani, hogy váljon meg tőle, sőt a hiánya még jobban arra ösztönzi az embert, hogy törekedjen arra, valamilyen módon (szinte bármi áron) ismét hozzájuthasson. Valahol az aranyközép úton haladok úgy érzem ebben is, mint annyi másban, annak ellenére, hogy azt is próbálom szem előtt tartani azt a közhelyet, hogy bűn a középszerűség.

A művészetről, a művészekről azon a véleményen vagyok, hogy minden ember igazi, utánozhatatlan művész a maga nemében attól a szent pillanattól kezdve, amikor először értelmesen megszólal, amikor először tudatosan cselekszik, vagy amikor először rajzfigurákká, később betűké formálja a gondolatait, hiszen mindaz, amit itt felsoroltam az egyén sajátságos gondolatainak az egyéni, ösztönösen kreatív kifejezésmódja. Mi ez, ha nem művészet? Egyszerűen szeretem a magyar nyelvet!

Nos, ha már, ahogy egy előző bejegyzésemben említettem volt, ráleltem a szent írásra Márai Füves könyvében, akkor úgy illik, hogy megmutassam a számomra legkedvesebb dalomat is, amelynek emléke, mint annyi más sok jó dolog az életemben, a zrínyis gimnáziumi éveimhez köthető, és amelynek szövege szinte egy az egybe lenyomata a lélekvilágomnak.

 Íme:   Dinnyés József - Hajnali ének

Egy, bennem hatalmas nyomot hagyó, rövid történetet meg is osztanék veletek hamarjában.

Eszterlánc

 

Történt egyszer, még letűnt ifjúságom utolsó szakaszában, a 80-as évek végén, egy hideg téli estén, kosárlabdaedzést követően néhányan a haverokkal és  iskolatársakkal éppen hazafelé ballagtunk az utcai lámpák sárgás fényének kíséretében. A néha, néha meg-megvillanó, szállingózva ölelkező hópihék társaságában ráérős sétánk  és már maga az angyali látvány is a kellemes fizikai fáradsággal és a hűsítő „tiszta” hideggel karöltve valamiféle leírhatatlan melegséggel töltött el. Akkor még nem is sejtettük, hogy lehet ezt a csodát tovább is fokozni.

Azért a többes szám, mert társaim szemében is ugyanazt a pillanat szépsége okozta boldogságot véltem felfedezni, amire azóta is szívesen gondolok vissza.

Ahogy közeledtünk az Ady mozi épületéhez, egyik pillanatról a másikra kialudtak a város fényei.

Az volt ott egyszeriben maga a mennyország, ahol az ismeretlentől való félelem alámerült az ismerős társak láthatatlan jelenléte nyújtotta biztonságérzetben. Szinte egyszerre nyújtottuk a kezünket egymás felé, és úgy kézen fogva, vidáman dalolva indultunk előre, de az is lehet, hogy hátra….

Az útirány akkor másodlagossá vált. Ahogy haladtunk a járdán, egyre többen csatlakoztak. Idősek, gyerekek szinte mindenki ösztönösen beállt közénk akik, hozzánk hasonlóan kint voltak az utcán. Nem telt bele talán 10 perc sem és hatalmasra duzzadt a láncunk. Ahogy elértük a mozi épületét, meglepődve, és egyben örömmel láttuk, hogy onnan is egy hasonló lánc kígyózik az ablakokon átsejlő gyertyafényben felénk. Ahogy a két „eszterlánc” összeért abban a szent pillanatban ismét felgyúltak az ismerős városi fények.

Az ablakok mögött ezzel egy időben kialudtak a gyertyafények, mi pedig ismét zsebre dugott kézzel néma csendben folytattuk a frissen leesett hóban taposva az utunkat hazafelé, mintha mi sem történt volna.

Akkor ott az ideiglenes áramszünetben az emberek lelkének legmélyén néma csoda történt. Negyed órára eggyé vált szinte minden ember legbelül, a kezek alkotta hidak segítségével, amelynek melegségét a mai napig érzem mid két kezemen, ha újra és újra elmesélem valakinek ezt a számomra oly kedves történetet. Akkor ott, azt gondolom mindenki, kicsi, nagy, felnőtt, gyermek, fiú, lány, ugyanazt a felemelő szeretetet érezhette egymás iránt, amit én is, és közben az járt a fejemben, hogy milyen jó is embernek lenni! Azóta sem éreztem sajnos olyat, bármennyire is hiányzik….

A rímfaragó rémálma

 Betű-koporsóm kész, nincs helye több szögnek

- ássák itt már gödrét a míves szavaknak -;

rímes soraim csak fájdalmasan nyögnek,

midőn a sötétség rémes karjaiba szaladnak.

Akár a bűnöző, kit ma sírba löknek

- kit holnap bírái, tán hőssé avatnak -,

úgy hal meg a szép szó: átalakul rögnek;

porszeme lesz majdan a magyar sivatagunknak.

/BenMar/

Folyt köv…