Itt a gyűrű! Hol a gyűrűm! 2. rész

Három részes elbeszélés: 2. rész

Itt a gyűrű! Hol a gyűrűm!

Miután magára aggatta a fotós cuccait, ami amúgy sem volt a maga „pár” kilójával könnyű, még egy utolsó leltárszerű pillantást vetett a szerelésére. Arra gondolt, éppen ma van egy hónapja annak, hogy a kicsi fiával itt járt, ám akkor sokkal könnyebb dolga volt, hiszen Ricsike segített neki cuccolni. Ha tehette, szívesen elvitte valamelyik gyermekét magával esküvő fotózásra, és olyankor nagyon büszke volt Ricsikére és Bendegúzra. A következő pillanatban már iszonyatosan hiányzott néki a két fiú, de nem a segítség miatt, hanem azért, mert imádott együtt lenni velük.

Közben, ahogy kissé sántikálva elindult a szemerkélő esőben a tó bejárati kapuja felé, megérkezett a videós srác is.

- Csao haver! – kiáltott oda Zsozsónak az ismerős arcú videósnak Madzag, megpróbálva jó kedvet erőltetni magára, hiszen az imént a fiaira gondolva még majd, hogy nem elsírta magát. Ez a hirtelen kedv és hangulatváltás amúgy teljesen megszokott dolognak számított az életében, hiszen a betegsége egyik tünetének számított az „egyszer fenn, másszor lenn” érzése.

- Szevasz barátom! – jött a gyors üdvözlés a kollégától. A videóst már több éve ismerte. Számtalan alkalommal dolgozott már a kicsit fura külsejű, közel 10 dioptriás szemüveget viselő és (fa) humorral megáldott, ám rendkívül színvonalas munkát végző, Madzaggal közel egykorú emberrel. Valahogy úgy kell ezt a láthatatlan ellentétet elképzelni, amely a videós külseje és a belső értékei között feszült, hogy általában ahol először megjelent kamerával a kezében, minden esetben hatalmas csodálkozás és nem tetsző halk moraj követte azt az „én vagyok” választ, amit a „ki a videós?” kérdésre szokott volt adni. Kreatív, precíz és kiemelkedően jó minőségű munkája miatt azonban gyakran választották Zsozsót esküvők videózására. Ö is, Madzaghoz hasonlóan, már jóval korábban megjelent a gyönyörű arcát fellebbentő horgász tónál, ugyanis az volt a szokása, hogy az általa készített videó, mint egy extraként a beállított fotózással kezdődött. Zsozsó meg is jegyezte, milyen szép a hely.

Mielőtt az ifjú pár megérkezett, kicsit szétnézett a két szaki a horgászokkal tarkított tó körül, mialatt az esős idő is jobbik arcát mutatta - mindkettőjük nagy megelégedésére. Rácsodálkoztak milyen szép pontyok kerültek horgászbot végre némelyik pecásnál. Madzag el is határozta, hogy készíteni fog „pecás” fotókat is valamelyik stégen, természetesen, ha a pár majd beleegyezik.

Úgy hozzávetőleg 20-25 perc telhetett el a megérkezésük óta, amikor a távolban kanyargó kavicsos úton felbukkant az életük nevezetes napja előtt álló fiatalokat szállító fehér autó. Aztán, akár egy rally versenyen, már csak egy nagy porfelhő jelezte azt, merre jár éppen a jármű. A következő pillanatban szinte bevágódott a fehér apró kaviccsal borított parkolóba a díszes pár, majd kicsapódtak az ajtók és könnyedén kiugrott egy első látásra is vidám arcú, megnyerő mosolyú aranyos pár. Akkor derült csak ki, hogy csupán ketten jöttek, és nagy megdöbbenésre az imént látott forma-egyes autóakrobatikát a menyasszony mutatta be.

Kicsit rendbe szedte magát a leendő feleség, majd azt követően együtt indult a négy ember egészen felszabadult hangulatban tó körüli útjára. Mialatt lassan távolodtak az autótól, Madzag, ahogy tette azt a jármű felbukkanását követően - és az egész fotózás alatt - most is szorgalmasan, néha kicsit lopva nyomkodta az exponáló gombot, azzal a szándékkal, hogy elkapjon néhány spontán, improvizált pillanatot is. Rögtön már a faragott, bejáratként szolgáló hatalmas fából faragott kapu is megfelelő, díszes tereptárgynak bizonyult a fotózáshoz. Egy-egy határozott: „Ideálljon a menyasszony, a vőlegény meg amoda! Így jó! Mosolyt kérek! Jöhet egy csók! Igazítsad meg kérlek a ruhát!”, és ezekhez hasonló  utasítás közben folyamatosan kattogott a gép zárszerkezete, villogott a vaku, a videós Zsozsó pedig mozgóképen rögzítette az eseményeket az utókor számára. Egyre másra készültek a természetes megvilágítású, anyatermészet alkotta műteremben a „beállított” esküvő fotók. Előkerült egy kis sör is, és ahogy fogyott szénsavas, jóleső ital az idővel együtt, fokozatosan oldódtak a kezdeti ismeretlenség okozta feszültségek is. Madzag, most is, mint mindig nagyon jól érezte magát, hiszen leszámítva a betegsége látható tüneteinek elrejtése érdekében tett hatalmas erőfeszítéseket, iszonyatosan élvezte a természet és a fotózás harmonikus ötvözetét. Ilyenkor teljesen el tudta volt varázsolni magát, és ezekben az órákban kicsit félre tudta volt tenni a számára már szinte elviselhetetlennek tűnő szörnyű valóságot. Néha megmutatta a fényképezőgép kijelzőjét a szerelmeseknek, akik, Madzag örömére, elégedett mosollyal nyugtázták a róluk készült képeket.

De az is meglehet, hogy nem is tudták kivenni a részleteket, ám mivel Madzag is elégedetten bólogatott, ezért mintegy vakon elfogadták a fotós véleményét. Néha azért adódott kisebb baki is, de azokat Madzag egészen jól eltitkolta, ugyanis az elbaltázott képeket, rendre kitörölte, vagy elrejtve azokat átugrotta. Nem szívesen törölte ki egyébként az elrontott exponált képeket, ugyanis gyakran a fotó hangulata teljesen felülírta a minőségi bakikat. Madzag nem a mennyiséget, hanem a minőség mellett az egyedi, utánozhatatlan, megismételhetetlen pillanat szépségeit tartotta a legfontosabbnak. Talán éppen e miatt a szemlélete miatt nem is volt szüksége különösebb reklámra, hiszen fotói magukért beszéltek. Lehet, hogy az a kreatív művészi látásmód bújt meg a háttérben, amely néha akár különös, a megszokottól eltérő testhelyzetekbe kényszeríttette Madzagot a fotózásai során. A fotózás a természet és a fényképezőgép és az alkotási vágy szeretete nélkül talán nem is bírt volna talpon maradni a Parkinson elleni háborúban. 

Ahogy haladt a kis stáb, néha felhangzott egy-egy felszabadult nevetés is, ugyanis Zsozsó annyira belemerült a forgatásba, hogy mindent és mindenkit felborogatott egy-egy jelenet rögzítése során. Előfordult, hogy Madzag csak azt látta, hogy az egyik pillanatban még a pad tetején ágaskodó videós a következő percben már hatalmas robajjal zuhant le a földre, mialatt az Istenért sem vette volna le a szeméről a videokameráját, mindeközben még néhány általa humorosnak vélt poén is elhagyta a száját. Aztán lassan kezdett ez a jelenség megszokottá válni mindnyájuk számára.

Egy ilyen vidám jelenetet követően, amikor Zsozsó éppen azt ecsetelte a vőlegénynek, hogy neki se legyen jobb, mint az átlagembernek nősülés után, felötlött Madzagban egy korábbi gondolat a stéggel és a horgászbotokkal kapcsolatban, aminek hamarjában hangot is adott. Megelégedve látta, hogy tetszik az ötlete a párnak is, ugyanis az elegáns, leendő fiatal férj horgászkalandok mesélésébe fogott. Anekdotázás közben ledobta magáról a zakóját, a nyakkendőjét és feltűrt ingujjban lázasan hozzálátott az általa kiszemelt stég berendezésének. Pecabotok elől, haltartó szák és csalival telt vödrök hátul és hipp-hopp máris készen állt az legújabb természetes műtermi háttér….

A fotó illusztráció

Folytatás következik…

Itt a gyűrű! Hol a gyűrűm! 1. rész

Három részes elbeszélés: 1. rész

Itt a gyűrű! Hol a gyűrűm!

/ /Az alábbi történetem "történelmi" szereplői és helyszínei, valamint  valós személyek, illetve valóságos helyszínek közötti egyezés, vagy bármilyen jellegű hasonlóság csupán a véletlen műve…/

 Egy verőfényes nyári napnak nem igazán nevezhető augusztusi hétvégén Madzag szokása szerint fél órával a megbeszéltek előtt érkezett meg a korábban már oly sokszor látott esküvői fotózás színhelyére; csudaszép környezetben kialakított bányatóhoz, amelyet már jó ideje horgásztóként, igazi horgászparadicsomként tartottak számon a környékbeli ho..ho…horgászok. Szerette az ilyen és ehhez hasonló takaros faházakkal, fákkal és erdősávval körülölelt, lelkiismeretes munkával rendben tartott kis tavakat, ugyanis mind a mellett, hogy szinte kimeríthetetlen helyszínt és beállítási lehetőséget kínáltak az esküvők előtti úgynevezett beállított fotók elkészítéséhez, még lelkileg is megnyugtatták Madzag amúgy pattanásig feszült idegeit.

Minden egyes hasonlóan előre egyeztetett eseményfotózás sikeres kimeneteléhez szorosan hozzátartozott a hatalmas odafigyelés, koncentráció mind az előkészületek, mind pedig az események ideje alatt valamint az ezekből fakadó egészséges izgalom is a fotós részéről, de természetesen mindebből az ifjú párnak semmit sem szabadott érzékelnie. A jó fotós, vallotta Madzag, felszabadult, jó kedélyű, kreatív és legfőképp maximális biztonságot sugalló, határozott fellépésű embernek kellett hogy tűnjön minden egyes esküvő fotózásakor, legyen szó akár századszor is ugyanarról a helyszínről, vagy számára már esetleg unalmasnak tűnő beállításról. Végső soron az volt a cél, hogy a fotóalanyok semmit ne érezzenek azokból a negatív érzésekből, amelyekből Madzagnál a betegsége miatt sokkal több volt, mint egy egészséges fényképészben. Immár 5. éve nehezítette a mindennapjait, illetve a munkavégzését egy számára lelkileg talán soha nem feldolgozható, alattomos betegség, amelyet Madzag csak viccesen a „Parkinson barátomnak” szokott volt titulálni. A sors gunyoros fintora, - gondolta számtalanszor magában – hogy egy olyan embernek, aki szinte szerelemből imádja a fotózást, és akinek minden egyes alkalom, amikor kezébe veszi a gépet kivételes szertartásnak számít az életében, pont egy olyan betegséggel kelljen szembesülni, ahol az elsődleges tünet a végtag remegése. Amikor ehhez hasonló gyötrő gondolatok ültek magányos lelkére, gyakran vigasztalta magát azzal, hogy rosszabbul is járhatott volna, hiszen nem vakult meg. Egyik gyakori, kedvelt szófordulata is éppen a látásról, akarom írni a nem látásról szólt, amelyet még gyerekkorában hallott az egyik szomszéd bácsitól: „Soha se féljetek, amíg engem láttok… mert addig biztosan nem vakultatok meg!”- hagyta el ez oly sokszor az öreg száját.

Lassan, komótosan pakolta ki az autója csomagtartójából a fotózáshoz szükséges technikai eszközöket. Nem igazán szeretett kapkodni, de az az igazság, ha akart volna, akkor sem tudott sietni, maximum – ahogy ő is nevezte néha a kapkodásnak tűnő sietős erőlködését – sietgetni. Ami neki nem ritkán egy lépés, vagy mozdulat megtételéhez szükségeltetett, az az erő egy egészséges embert szinte fel tudott volna repíteni az űrbe. Éppen ezért nagyon gyorsan elfáradt, de valami iszonyatos erő hajtotta mégis afelé a sokszor csak illúziónak tűnő édes gondolat felé, hogy egyszer majd ő is képes lesz végig fotózni könnyedén egy kora délelőtt kezdődő és reggelig tartó esküvőt, illetve lakodalmat. Jól tudta, amíg bírja a lelke a megpróbáltatások tömkelegét, addig a teste sem adhatja be a munkakönyvét, gondoljanak bármit is róla az emberek, akik néha diszkriminációt tanúsítottak, ha netán felfedezni vélték gyenge pontjait. Ilyen egyszerű, de gonosz, csupán saját egyéni érdekeit néző emberből viszont akadt néhány Madzag közvetlen szomszédságában is sajnos szép számmal.

Ide fele, autóját vezetve, végiggondolta az egész reá váró, könnyűnek nem igazán ígérkező, a még hátralévő nap eseményeit.. Felesége és a két fia ragaszkodó szeretete jelentette számára azt a másik pillért, amely a lelkierő mellett, nem engedte összeomolni és ha nehezen is, de a végsőkig képes volt tartani az amúgy már hosszú évek óta roskadozó, túl sok jóval nem kecsegtető, omladozó - egykor szilárdan álló, erős anyagból felépített -, láthatatlan betonkupolát, amely, mintegy a külvilágtól védve, biztosította Madzag számára a túlélés lehetőségét.

Gondolatban útközben végigfotózta az egész eseményt. A tóhoz érve belenézett táskájának minden egyes rekeszébe. Végigvizslatta a fényképezőgépének minden egyes beállítását és még az akkumulátorok töltöttségi szintjének ellenőrzésére is futotta az idejéből. Elégedve nyugtázta, hogy a Canon 5D MI-es vázra épülő, és ahhoz szervesen tartozó fotós szerelése a lehető legnagyobb rendben van és csak arra vár, hogy Madzaggal együtt aktív részese lehessen majd a következő hosszú-hosszú óráknak. Közben az eső is szemerkélni kezdett, ami nem éppen számított  örömteli eseménynek egyetlen kültéri helyszínen foglalatoskodó fotós számára sem. De mint mindennel, ezzel a negatív  ténnyel kapcsolatban is megvolt Madzagnak a saját életfilozófiáját jól tükröző, igaz, nem saját kútfőből való, pozitív véleménye: "az igazán jó képek akkor születnek, amikor mások elrakják a fényképezőgépüket."

Akkor még csak nem is sejtette, hogy élete egyik legizgalmasabb, és egyben nehézségekkel teli esküvő fotózása előtt állnak mindnyájan ….

A fotó illusztráció

Folytatás következik….

Az én iskolám

Az én iskolám   

50 esztendő! Atyám! Már 50 éves a volt sulim! Ej, ha azok a fél évszázados falak beszélni tudnának!

Volt általános iskolai tanárom Pungor Antal tanár úr, azaz Tóni bácsi egyik jópofa órájának a felidézésével, szeretnék az 1976-1984 között eltöltött általános iskolai éveimből egy kis ízelítőt adni. Tóni bácsi, aki ma már sajnos nem lehet közöttünk, ének tanárként, valamint színvonalas énekkari vezetőként dolgozott anno az iskolánkban, és végül, de nem utolsó sorban népdalt gyűjtött, illetve népdalkört vezetett, valamint óráin, külön óráin szívvel lélekkel próbálta átadni nekünk mindazt a tudást, aminek a birtokában volt. Írásom címe talán Karinthy után szabadon: „Tanár úr kérem” avagy „Röhög az egész osztály” lehetne.

 Egy tavaszi, napsütéses késő délutáni órában a gellénházi óvoda nagy csoportjának termében leendő elsős gyermekek szülei beszélgettek az óvónőkkel, és a meghívott tanítókkal, miközben várták a helyi általános iskola igazgatóját. Az iskolás korba lépett kisebb fiam révén a hallgatóság soraiban kaptam én is helyet egy pici piros széken. A korábban megbeszéltek értelmében a direktor úr egy kiselőadás keretében szeretné majd bemutatni az általa vezetett tanintézmény mindennapi életét, azzal a céllal, hogy a jelenlévők is kicsit beláthassanak az almamater falai közé.

A nem éppen felnőtt méretre szervírozott pici piros székeken velem együtt kuporgó szülők közül többen is az eredményes és szép múltat magáénak tudható Dr. Papp Simon Általános Iskola, korábbi nevén: Körzeti Általános Iskola padjai mögül kerültek ki. Valójában valami olyasmit érezhettünk, mint amikor izgatottan egy rég látott ismerősre várunk. Halkan megjegyezném, hogy azok közé az emberek közé tartozom, akik gyakran a múltból merítenek erőt a jövőhöz. (Hű ez a mondat igen jól hangzik…. )

Az általános iskolai időszak az emberek életében olyasvalami, mint a fák életében a gyökereik kialakulásának, megerősödésének periódusa, egyfajta táptalaj, ami nem mindegy, hogy mennyi tápanyagot tartalmaz, hiszen az általános iskolában eltöltött 8 év (valakinek néha több) nagyban meghatározza még ma is a későbbi életutat minden téren.

A gyermekkori kedves emlékekre, emberekre, tanárokra, iskolatársakra szívesen emlékezünk vissza az iskola falait, vagy egy-egy régi tárgyat meglátva, régi zenét meghallva.

 Ilyenkor nekem is eszembe jutnak az általános iskolai tanáraim, - akik közül még néhányan ma is okítják a diákokat közöttük a fiamat is - a volt barátaim, nyári úttörőtáborok, a tábortűz mellett eltöltött felejthetetlen esték, a titokban elkövetett csínytevések, a kötetlen hangulatú őrsi foglalkozások és talán még megemlíteném a „mozdulj!” elnevezésű családi tömegsport rendezvényeket is. Újra átélem a vidám hulladékgyűjtési és sport versenyek, az év végi tornabemutatók hangulatát, a kamaszkori szerelmek megismételhetetlen ízét, és még reggelig sorolhatnám az emlékeimet, amelyek melegséggel töltik el a szívemet, mert ugye azt mondják, hogy a rossz emlék gyorsan elhalványul, ellenben a jó örökké megmarad. Bár manapság kissé félve, rossz szájízzel szokás róla beszélni, de a korosztályom közül ki ne emlékezne szívesen vissza a gyermeknapi kisdobos és úttörővé avatásokra, az iskolai ünnepségekre és az őszi gyümölcsszedésekre.  Még ma is valami kellemes borzongás tölt el, ha valahol szóba kerül a 3614-es számú Mező Imre Úttörő Csapat…. Ma már mindez csak történelem, de gyermekfejjel annak idején kit érdekelt a politika, kit érdekeltek a különféle nézetek vagy vallások?! Olyan szó, hogy előítélet nem létezett a szótárunkban. Egyformák voltunk mindannyian: gyermekek, akik elindultak a felnőtté válás útvesztőjében. Az volt csak a fontos, hogy egy nagy-nagy biztonságérzetet kölcsönző közösséghez, az iskolai közösséghez tartozhattunk, amit, azt gondolom teljesen mindegy, hogy milyen névvel illettünk.

No de mielőtt még teljesen más vizekre eveznék, visszakanyarodnék eredeti helyszínünkre az oviba, mert közben az iskolaigazgató megérkezett és elkezdte gondosan előkészített prezentációját, és miközben beszélt, kivetítő segítségével, ismerős helyeket bemutató fotókkal illusztrálta mondandóját. A már említett ovis pici piros széken ülve, a kiselőadást hallgatva a fotók láttán egy nosztalgiához hasonló érzés kerített hatalmába. Elmélázva, gondolataimban hirtelen a 8./b osztályban egy énekóra elején találtam magam. Hagytam, hogy teljesen hatalmába kerítsen ez az érzés:

- Osztály vigyázz! Tanár úrnak tisztelettel jelentem nem hiányzik senki. - vezényelt a hetes, miközben az osztály ajtaján belépő nem éppen kis termetű Tóni bácsi az ide-oda szaladgáló kék köpenyes gyerekek és a szanaszét szórt iskolatáskák labirintusában egy láthatatlan fonal segítségével megpróbálta a tanári asztalhoz vezető legrövidebb utat megtalálni. A javításra szoruló bútordarabhoz érve aztán elfogyott a nem létező maradék cérnája is, ugyanis meglepett arccal nézett ki a szemüvege mögül a keze ügyében lévő wc tetőre, amit egy elegáns mozdulattal az asztalra helyezett, de úgy, ahogy lerakta fel is kapta, és szitkozódások közepett rohant vissza vele, hogy megtudja, hol hibázta el a lépést. Ahogy a tanár úr eltűnt az ajtóban hangos nevetésbe kezdtünk. Nándi, aki kicsit az osztály bohóca is volt, közben elárulta, hogy ő cserélte ki a naplót a tetőre, mialatt Tóni bácsi a mellékhelyiségben tartózkodott. Ének tanárunk tajtékozva jött vissza immár naplóval a kezében és olyan hévvel, ahogy jött le is ült az asztalához, aminek az első padban ülő padtársam Józsi éppen akkor rúgta ki az első lábát:

- Ki volt az? – kérdezte az ének tanár hasztalanul nyúlva a leesni szándékozó hangvillája után, ami a földhöz csapódva fájdalmas hangon kiáltott fel: - AAAAAAAAaaaaaa…..

- Gúth? Paczona? Szabó? Molnár? Jöjjenek ki! – tette még gyorsan hozzá, amire síri csönd volt a válasz. Aztán illedelmesen felsorakoztunk a soron következő pajeszhúzással kezdődő, pofonnal végződő szertartásra. Bumm, bumm, bumm, … az utolsó suhintás azonban a levegőben landolt, mert  Józsi még idejében lehúzta a fejét. Erre a nem várt reakcióra olyan ideges lett a tanár úr, hogy megemelte az adagunkat még egy taslival. Ezt követően a nevetést magunkba fojtva a helyünkre vánszorogtunk. Egy ilyen retorziós szertartásnak meg voltak a maga kis megszokott koreográfiái minden egyes alkalommal.

- Hát jó, akkor felelünk! Ahol kinyílik a napló, az az ember be fog számolni a múlt óra anyagáról – mondta a nyugdíj mellett dolgozó pedagógus, mialatt kinyitotta az osztálynaplót, de az annak rendje és módja szerint, nem annál a névnél nyílt ki, ahol szerette volna, hanem máshol. Mivel előre eldöntötte már, hogy ki fog felelni, ezért gondolkodás nélkül rábökte:

- Paczona! Jöjjön ki! Énekeljen valamit nekünk, egészen pontosan egy népdalt!

Persze szokás szerint 3-es lett a vége a feleletnek, amit Tóni bácsi szokás szerint nem az ének, hanem a matematika rublikába írt be. Robi látta, hogy a matek átlaga javult ennek a mutatványnak a következtében, illetve énekből már négyszer felelt, de még egy érdemjegy sincs az ének tantárgy alatt, viszont tartva a megtorlástól inkább szó nélkül hagyta a tévedést. A felelet végén még megjegyezte valaki az osztályból, hogy szép a hangod Robi, csak rossz hallgatni.

- Akkor most hallgassunk egy kis zenét! - mondta a gramofon idejében felnőtt Tóni bá, majd odaballagott a lemezjátszóhoz. A zenedoboz fedele elsőre persze nem engedelmeskedett a nyitó mozdulatnak, talán érezte, hogy ami ezután következik az maga lesz számára a vég. Aztán engedve mégis az erőszaknak nagy nehezen korong került a tű alá. Ekkor tanár úr valami hihetetlen mozdulattal megtekerte a lemezt a normál forgásával ellenkező irányába, és közben bekapcsolta a gépezetet. Valami olyasmit kell elképzelni, mint amikor a diszkóban a lemezlovas menet közben többször megállítja, illetve nem a forgással megegyező irányba tekergeti a működő lemezjátszó bakelit korongját. Nehéz leírni azt a hangot, amit a haldokló lemezjátszó adott, hiszen Vivaldi Négy évszak művének első része visszafelé forogva nem a tavaszra, hanem inkább egy motorját túráztató forma egyes versenyautó hangjára hasonlított. A tetszésnyilvánítást ekkor már nem bírtuk újfent magunkban tartani. Röhögött az egész osztály.

- Na jó ez elromlott!- szólt nyugtázva a tényt, miután egy negyed órás szervizelés után sem hozta a lemezjátszó a tőle elvárható hangokat. Ezzel párhuzamosan olyasvalami történt, amire senki sem számított: egy hatalmas ékszer teknős mászott elő a tanári asztal alól, amit, mint később megtudtuk Tamás hozott prezentáció gyanánt az éneket megelőző biológia órára. Tóni bácsi orráról lecsúszott a szemüveg annyira meglepte a minden képzeletet felülmúló kőkorszaki jövevény. Józsi ekkor már az előző szünetben az éléskamrájukból frissen összegyűjtött növénygyűjteményének ecetes uborka névre hallgató darabjával próbálta jobb belátásra bírni az Ernő nevű teknőcünket, persze sikertelenül. Erre a nagy ricsajra még Ricsi is felébredt, aki a leghátsó padban Józsi mellett ülve, miután befejezte Rejtő Jenő A láthatatlan légió című könyvét, már vagy 10 perce aludt. Felriadva Ricsi ránézett Józsi fekete szigetelőszalaggal igényesen kartonpapírra rögzített nyers sárgarépájára, amit Józsi édesanyja nem olyan rég még a levesbe szánt, és nem tudta eldönteni, hogy az órán zajló eseményeken, avagy a szemmel láthatóan hevenyészve összeszedett, szétboruló botanikai gyűjteményen röhögjön jobban, amelyből még folyt az ecetes uborka leve. Ránéztem a Ricsire és a nevetéstől én is majdnem lefordultam a székemről. Közben Józsi a padszomszédom az előző órai poénokat mesélte a mögötte ülő keresztrejtvényébe temetkezett Zsoltnak:

-  Kamillától megkérdezte biológia órán a Zsuzsa néni, hogy miért ragadozó a sas, mire a lány azt válaszolta, hogy azért mert tarajos zápfoga van, a másik esetben pedig Doba igazgató úr földrajz óráján Bea dolgozatírás közben nem vette észre, hogy véletlenül az Afrikáról szóló kérdéssort töltötte ki és adta be, pedig még csak Ázsia szerepelt tananyagként – mesélte a kacajtól elcsukló hangon józsi. 

- Tanár úr kérem, elnézést kérek, de valahogy megszökött a táskámból a teknősöm! – kért elnézést Tamás a dínó tulajdonos.

- Vigyétek ki innen ezt a fenevadat!- dörmögte a tanár, miközben visszhangzott az osztály a kacajtól.

- Délután énekkar és citera próbára várom szeretettel azt, akire vonatkozik. Meg kell beszélnünk a rádiószereplést, és a külföldi meghívást és egy köcsögdudásra is szükségem volna. – fejezte be a mondanivalóját, és egyben az órát is Tóni bácsi, de ekkor már mindenki közülünk a táblára felírt VAKÁCIÓ soron következő „K” betűjére koncentrált, miközben könyvek röpködtek alacsonyan az osztályteremben.

- Le ne törölje a táblát Mariska néni!- kiáltotta oda viccesen valaki még búcsúzóul a folyosón csendesen várakozó Juliska néninek, a takarítónőnek.

- Ennyit dióhéjban az iskolánkról, és az ott zajló szorgos mindennapokról –ezek már az igazgató hangjai voltak, amire nagy nehezen felocsúdtam… Talán nem vette észre az előadó, hogy én közben picit átléptem az időkaput a pici piros ovis széken. Az óvodából hazafelé menet az általános iskola falaira nézve eszembe jutott, hogy annak idején milyen jó is volt gondtalan isisnek lenni, pedig mi még első osztályba a művelődési ház park felöli részébe, az úgynevezett kongóba jártunk, és irigykedve néztük, az akkor még a mai mérethez képest lényegesen kisebb főépületbe járó elsős diákokat.

Gellénháza, 2007-04-22

Korábbi rajzom