Előszó....

(Az oldalon található fotók, versek, és prózai szövegek non-profit céllal a forrás és a szerző megjelölésével szabadon utánközölhető. Minden más esetben a szerző írásos engedélye szükséges!)

József Attila: Nem tudunk élni

Bennem betöltetlen szomorúság tátong
S gizgazzal benőve minden istenoltár.
Hajh, vágyak anyja, de mostoha voltál.
 
Eltévedtem járván erdő-rengetegen.
A félelem sikong zirrenő haraszttal
S vén adós erdő nem űz, nem marasztal.
 
A fák sudarára szállt az Est, az álnok
És torkom szorongatja valami titok:
Ajkat én miért csak sóhajra nyitok?
 
Magyar vagyok én is, (rivallnak a kányák!
Ilyen vagyok én és sose leszünk mások.
Jaj, jaj, nem tudunk élni, nyavalyások.

Ma elhatároztam, megkísérlem regenerálni a még megmaradt agysejtjeimet, ennek érdekében nagyrészt pihenéssel szeretném eltölteni az „őszi szünetet”, ezért az elkövetkezendő néhány napban a korábban írt történeteimet úgy másolom be csupán.

A történetek, mint ahogy a blog címe is utal rá valós lábakon állnak, bár elismerem azért néha, a feleségem találó szavaival élve enyhe optikai tuningnak vetettem alá itt-ott őket. Pár éve tervbe vettem, hogy írok egy könyvet, ahol ezek az élettörténetek ( life stories) kapnának helyet, de a betegségem miatt csak most jutottam el odáig, hogy időt és energiát tudok fordítani az írás imitálására. Kifejezetten nem szeretem az idegen jövevényszavak használatát a magyar nyelvben, mert azt gondolom nem létezik olyan a Földön, amit a magyar nyelvünk ne tudna mindenki számára jól érthetően kifejezni, de a „life stories” angol kifejezéssel most kivételt teszek, azon megfontolásból, hogy csupán némi kiejtés béli különbség mutatkozik a „love stories” (szerelmi /szeretet történetek) szintén angol szavakból álló kifejezéshez képest.

Nem tudom miért de ez valahogy tetszik, annak ellenére is, hogy az angol nyelv a „love” szót használja a szeretet és a szerelem kifejezésére egyaránt. Tudjuk, hogy még számos ilyen példa bizonyítja a két nyelv (angol –magyar) eltérését a magyar nyelv felé elbillentve a képzeletbeli mérleg nyelvét, hiszen az anyanyelvem az angollal szemben képes az emberi érzések finom árnyalatainak megkülönböztetésére is, más szóval sokkal szélesebb skálát biztosít a gondolatok érzékletesebb verbális ( nesze neked idegen szó gyűlölet ) kifejezéséhez. Ezért van az, hogy egy magyar nyelven íródott irodalmi, filmművészeti alkotás csak is kizárólag a magyar anyanyelvi szinten beszélőemberek számára lehet csupán teljes értékű. Persze ez a tény egyben gondolkodás béli eltéréseket is feltételez ugye két különböző anyanyelvvel rendelkező népcsoport esetén, amelynek részleteibe most, szíves engedelmeddel, mivel nem ez a blog témája, nem mennék bele tovább, meg ezt (sajnos) nem én fedeztem fel. Anyanyelv! Tessék nézni!

Melyik az a nyelv, amelyik ilyen gyönyörűen kötné össze azt a csodálatos szót, hogy Anya, más szintén szentnek számító szavakkal, mint Nyelv, Föld, Természet stb…..!? Mellékesen megjegyezném a témához kapcsolódva, egyben le is zárva azt, úgy gondolom még nem volna késő megállítani, a nagy magyarunk, Deák Ferenc által megfogalmazott „közelszegényülés” és „nemzeti sorvadás” „dísztelen” és „aljas” folyamatát, amely végső soron „nemzeti Halállal” fog végződni. Nem is hiszem el, hogy a XIX. és a XI. század ennyire hasonlítanak egymásra.

Szerintem a történelem már megtaníthatott volna bennünket arra, hogy a jól bevált dolgokat megőrizzük, a csúfosan végződő kísérleteket pedig mindörökre száműzzük az életünkből. Vajon még mennyi időbe telik és még mennyi emberáldozatot kíván, hogy a magát értelmes embernek nevező homo sapiens végre belássa, a történelem a legjobb tanár legyen szó az élet bármely területéről. Vajon miért esünk folyton és folyton ugyanabba a csapdába, amikor nagyon jól megtanultuk már a történelmünk során, hogy létezik egy simább, akadályok nélküli út is, hiszen, ha jobban belegondolunk a történelem igazi bölcsként, már szinte minden jót és rosszat megmutatott nekünk, csupán észre kellene vennünk, mi több tanulni kellene tőle, amíg késő nem lesz.

Nem ringatom magamat hiú illúziókba, így tudom, hogy az emberi egyetemes életünk, mint a végtelen világegyetem egy kicsi szakasza igenis, hogy véges, még ha a vég számunkra nem is látható előre. Azonban azt hiszem egyáltalán nem mindegy a jelen kor embere, és a következő generációk számára sem, hogy az emberiség természetes halállal, vagy önmagát őrületbe kergetve öngyilkossággal fogja végezni az ultraverzum szintjén ezredmásodperceknek számító idejét. Nem fogadhatjuk el vigaszként, vagy a bűneink alól való felmentésképpen azt, hogy majd a másvilágon, vagy a következő életünkben jobb lesz. Nem! Mindig gondolj arra, a te életed a végtelen világegyetem szintjén egy és megismételhetetlen, mint ahogy kétszer nem lehetséges teljesen ugyanarra a pontra állni sem!

Hoppá! Most kicsit visszaolvasva meglepődtem magamon….:-)Kitöröljem? Ne töröljem az utóbbi elmélkedést, mielőtt még valaki megvádolna, hogy beszélni mindig könnyebb, mint cselekedni, de arra gondolva, hogy igenis szem előtt tartom azt a nem általam megfogalmazott gondolatot, miszerint mindig úgy kell élni, mint ha az volna az utolsó Földön töltött percünk, vagy óránk…. Tehát marad! Vajon az utánunk jövő ember történelem könyvébe ( ha lesz egyáltalán ilyen) masina sapiensként, vagy animal sapiesként fogunk bekerülni?