Kedves Szép Szavak! a szeretet ereje

(Az oldalon található fotók, versek, és prózai szövegek non-profit céllal a forrás és a szerző megjelölésével szabadon utánközölhető. Minden más esetben a szerző írásos engedélye szükséges!)

Kedves Szép Szavak!

 Magára miért hagytátok

az árva magyar nyelvet?

Hisz’ nélkületek a mondatok

akár a sivár kertek...

A sötétségbe kiáltok:

Ti míves betűk, gyertek

vissza hozzám, mire vártok?

Legyetek ti a szentek!

És ne a rút szószilánkok,

mik repeszként repülnek

szanaszét szaggatják szátok

s gyilkosai a fülnek!

/BenMar/

Azt gondoltam a továbbiakban nyitok egy külön blogot, ahol a régmúltat szeretném felidézni számomra a mai napig megőrzött emlékek kis történetekbe foglalásával. Tulajdonképpen egy kicsi kis zalai faluban születtem, és csak jóval később költöztem városba, akkor is csupán pár évig éltem ott, és még a „ződ” gumicsizmám ellenére sem éreztem magam a szó rossz értelmében vett falusinak, csupán annyi történt, hogy kissé távolabb kerültem a várostól.

Bevallom mindig is vonzott, sőt a mai napig elbűvöl a városi élet forgataga, a kávéházak nyugodt légköre, a színházak közelsége. De nem csupán a magyarországi város lakókat irigylem, szívesen kilátogatnék, ha tehetném, az USA-ba, Párizsba, Rómába, Londonba, Moszkvába…. és mielőtt belelógna a kezem a bilibe felébredek….  Ugyanilyen vágyak kerítenek a hatalmukba, amikor a tavakról a tengerekről valamint az óceánokról esik szó….Lehet, hogy éppen ezért a lelkem legmélyén is egy tengerparti kis kávéház az a hely, ahova mindig szívesen visszavonulok. No akkor legyen ez a kis monológ a bevezetője annak a temérdek jó és rossz érzésekkel keveredett történet sorozatnak, amelyeket valójában nem is tudom miért mesélek el.

Őszintén szólva valamiféle késztetést érzek az írásra, legyen szó versről, vagy prózáról. Valahogy úgy vagyok vele, mint más az alkohollal: hosszabb vagy rövidebb időre elvonja a figyelmemet a gondoktól, a nehézségektől és mindemellett még az olvasással együtt szórakoztat is. Valójában arra törekszem, hogy egy-egy történetet tényszerűen, elfogulatlanul próbáljak meg leírni. Ez persze sohasem sikerül, mert a fene tudja miért, de mindig ott bujkál a sorok mögött a véleményem is. Van amikor sikerül illetéktelen szemek elöl  megfelelően elrejtenem ezeket a „hátsó gondolatokat”  máskor meg éppen az a célom, hogy az „aki bújt, aki nem!” felkiáltás után segítsek mást is rávezetni arra, amit az igazságkeresés, vagyis önmagam megismerésére szánt utamon a sorok mögé elrejtettem. Joggal kérdezhetné valaki, hogy mi ez a hirtelen nagy írási láz? Erre csak annyit mondanék, hogy igazából nem is érdekel, mit szólnak hozzá az emberek, helyesebben a rossz vélemény is ugyanolyan hasznos a számomra, mint a jó (ebből természetesen kevesebb van), hiszen  a véleménynyilvánítás jelen esetben arról tanúskodik, hogy vette a fáradságot valaki arra, hogy elolvassa a betűhalmazokból összetákolt bejegyzéseimet, és ezzel egyben meg is tisztelt a bizalmával…

Az írásra az elmúlt 8 esztendőben igazából a Parkinson kór okozta gyötrelmes tünetek miatt nem volt erőm elsősorban. Előtte már próbálkoztam újság írással,  és szívesen vetettem papírra kisebb történeteket is, legfőképpen a szülőföldem szépségeiről, és az itt élő barátságos emberek mindennapi életéről. A legtöbb pozitív érzés Gellénházával kapcsolatban sajnos mára már a múlté. Valami, különös érzelmi kapcsolat fűz a zalai dombokhoz, völgyekhez, állatokhoz, erdőkhöz és nem utolsó sorban az itt élő őslakosnak számító emberekhez. Az ország más pontjairól bevándorló emberek egy kis része sajnos nem csupán felhígította, hanem sok tekintetbe magába is szippantotta, szinte kiszipolyozta a zalai emberek életét, barátságos messze földön híres vendégszeretetét. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy az idevándorló embereket hibáztatom, vagy megvetem. Egyáltalán nem erről van szó. Szó nincs diszkriminációról!

Az életkörülmények, a munkalehetőségek utáni hajsza, tehát maga a mindenkori társadalom az oka annak, hogy feledésbe merülnek, vagy éppen utódok vagy megfelelő befogadó közönség híján az ismeretlenség homályába vésznek, vagy éppen más kultúrákkal keveredve elveszítik az őseink által belevarázsolt eredeti ízeket.  De az anno papírra vetett történetek közül már csak pár irományt őriznek a padlásom legmélyén megbúvó, megsárgult papírlapok. A többi már mind az enyészet martaléka lett, talán a megfelelő önbizalom hiányára, hiszen soha sem volt igazán erősségem a középiskolai magyar tanárom szerint az írás, bár soha sem kellett kétszer mondani, hogy olvassak el ezt meg azt, éppen ami kéznél volt. Néha határőr kisregényeket, máskor meg ismert szerzők műveit.

Azt gondolom a kultúrára való igény, olyasvalami lehet, mint a sporthoz mozgáshoz való hozzászokás. Mindkét esetben az alapok elsajátítása az első lényeges pont. Utána már minden azon múlik van-e rá igénye az embernek a további élete során, mert mindkettőt lehet amatőr szinten tovább művelni, vagy éppen élsportolóvá, íróvá, költővé válva további távlatokat megnyitni a lehetőségek tárházában, illetve le is lehet, mondani róluk, ami egészségtelen életmódhoz vezethet. Ám azt gondolom, hogy aki egyszer úgy istenigazából belekóstol valamelyikbe is, annak már később nehéz lesz azt mondani, hogy váljon meg tőle, sőt a hiánya még jobban arra ösztönzi az embert, hogy törekedjen arra, valamilyen módon (szinte bármi áron) ismét hozzájuthasson. Valahol az aranyközép úton haladok úgy érzem ebben is, mint annyi másban, annak ellenére, hogy azt is próbálom szem előtt tartani azt a közhelyet, hogy bűn a középszerűség.

A művészetről, a művészekről azon a véleményen vagyok, hogy minden ember igazi, utánozhatatlan művész a maga nemében attól a szent pillanattól kezdve, amikor először értelmesen megszólal, amikor először tudatosan cselekszik, vagy amikor először rajzfigurákká, később betűké formálja a gondolatait, hiszen mindaz, amit itt felsoroltam az egyén sajátságos gondolatainak az egyéni, ösztönösen kreatív kifejezésmódja. Mi ez, ha nem művészet? Egyszerűen szeretem a magyar nyelvet!

Nos, ha már, ahogy egy előző bejegyzésemben említettem volt, ráleltem a szent írásra Márai Füves könyvében, akkor úgy illik, hogy megmutassam a számomra legkedvesebb dalomat is, amelynek emléke, mint annyi más sok jó dolog az életemben, a zrínyis gimnáziumi éveimhez köthető, és amelynek szövege szinte egy az egybe lenyomata a lélekvilágomnak.

 Íme:   Dinnyés József - Hajnali ének

Egy, bennem hatalmas nyomot hagyó, rövid történetet meg is osztanék veletek hamarjában.

Eszterlánc

 

Történt egyszer, még letűnt ifjúságom utolsó szakaszában, a 80-as évek végén, egy hideg téli estén, kosárlabdaedzést követően néhányan a haverokkal és  iskolatársakkal éppen hazafelé ballagtunk az utcai lámpák sárgás fényének kíséretében. A néha, néha meg-megvillanó, szállingózva ölelkező hópihék társaságában ráérős sétánk  és már maga az angyali látvány is a kellemes fizikai fáradsággal és a hűsítő „tiszta” hideggel karöltve valamiféle leírhatatlan melegséggel töltött el. Akkor még nem is sejtettük, hogy lehet ezt a csodát tovább is fokozni.

Azért a többes szám, mert társaim szemében is ugyanazt a pillanat szépsége okozta boldogságot véltem felfedezni, amire azóta is szívesen gondolok vissza.

Ahogy közeledtünk az Ady mozi épületéhez, egyik pillanatról a másikra kialudtak a város fényei.

Az volt ott egyszeriben maga a mennyország, ahol az ismeretlentől való félelem alámerült az ismerős társak láthatatlan jelenléte nyújtotta biztonságérzetben. Szinte egyszerre nyújtottuk a kezünket egymás felé, és úgy kézen fogva, vidáman dalolva indultunk előre, de az is lehet, hogy hátra….

Az útirány akkor másodlagossá vált. Ahogy haladtunk a járdán, egyre többen csatlakoztak. Idősek, gyerekek szinte mindenki ösztönösen beállt közénk akik, hozzánk hasonlóan kint voltak az utcán. Nem telt bele talán 10 perc sem és hatalmasra duzzadt a láncunk. Ahogy elértük a mozi épületét, meglepődve, és egyben örömmel láttuk, hogy onnan is egy hasonló lánc kígyózik az ablakokon átsejlő gyertyafényben felénk. Ahogy a két „eszterlánc” összeért abban a szent pillanatban ismét felgyúltak az ismerős városi fények.

Az ablakok mögött ezzel egy időben kialudtak a gyertyafények, mi pedig ismét zsebre dugott kézzel néma csendben folytattuk a frissen leesett hóban taposva az utunkat hazafelé, mintha mi sem történt volna.

Akkor ott az ideiglenes áramszünetben az emberek lelkének legmélyén néma csoda történt. Negyed órára eggyé vált szinte minden ember legbelül, a kezek alkotta hidak segítségével, amelynek melegségét a mai napig érzem mid két kezemen, ha újra és újra elmesélem valakinek ezt a számomra oly kedves történetet. Akkor ott, azt gondolom mindenki, kicsi, nagy, felnőtt, gyermek, fiú, lány, ugyanazt a felemelő szeretetet érezhette egymás iránt, amit én is, és közben az járt a fejemben, hogy milyen jó is embernek lenni! Azóta sem éreztem sajnos olyat, bármennyire is hiányzik….

A rímfaragó rémálma

 Betű-koporsóm kész, nincs helye több szögnek

- ássák itt már gödrét a míves szavaknak -;

rímes soraim csak fájdalmasan nyögnek,

midőn a sötétség rémes karjaiba szaladnak.

Akár a bűnöző, kit ma sírba löknek

- kit holnap bírái, tán hőssé avatnak -,

úgy hal meg a szép szó: átalakul rögnek;

porszeme lesz majdan a magyar sivatagunknak.

/BenMar/

Folyt köv…