Három részes elbeszélés: 3. befejező rész
Itt a gyűrű! Hol a gyűrűm!
Kitt-katt, kitt-katt, kitt-katt, csak úgy záporoztak a zárhangok Madzag gépéből, midőn villámként villogott a vaku, mint ahogy a felettük lévő nyári vihar is eképp cselekedett volna, ha a felhők nem gondolják azt, inkább még cipelik a rájuk nehezedő terheiket; bárhogy is sötétedett az arcuk a súlytól, bármennyire is szerették volna a földre borogatni csordultig telt vizes bugyraikat, amelyből imitt-amott azért csak csurrant, cseppent ki folyadék. Valamiért mégis jobbnak látták tovább vinni az esőt és mennydörgést, mintegy megkönyörülve az alattuk szorgalmasan dolgozó négytagú stábon. Nedvesség volt ott anélkül is elég, hiszen a tó vize is folyamatosan lehelte magából a párát, valamint Madzag homlokáról is patakokban folyt a víz vissza az anyatermészetbe.
Madzag az ilyen fotózások alkalmával, szinte átlépett egy másik, maga alkotta álomvilágába, ahol az átélt katarzisok egyvelege még a betegsége súlyos tüneteit is el tudták vele kis időre feledtetni. Ment is minden zökkenőmentesen, mint egy egyszerű karikacsapás, míg nem arra kérte az ifjú házasulandó párt, hogy fogják két ujjuk közé a karikagyűrűiket, majd tartsák kinyújtott kezükkel az arcuk elé, oly módon, hogy a gyűrűk és az arcok is összesimuljanak. Ezt a beállítást egyébként soha sem hagyta ki. Nem értették elsőre mit is szeretne a fotós, ezért Madzag elkérte a menyasszony karikagyűrűjét, azzal a szándékkal, hogy prezentálja a mozdulatokat. A jegygyűrű már első ránézésre is értékesnek és egyedinek látszott, Madzag egy kicsit rá is csodálkozott micsoda remekmű ez a kétféle aranyból készített, kreatív és igényes kézre valló, szokatlanul nagy súlyú ötvös munka. Ahogy visszanyújtotta a leánynak a kölcsönkapott kincset, a gyűrű egyszeriben meggondolta magát, és arra az elhatározásra jutott, ő bizony nem csusszan vissza a helyére, hanem leugorva a bedeszkázott horgászstégre, mindnyájuk nagy meglepetésére, önálló életre kel. Abban a szent pillanatban úgy tűnt megállt kis időre az amúgy hatalmas léptekkel rohanó idő, megmerevedtek ijedtükben az arcizmok, elhallgattak a madarak és az ijedt tekintetek kíséretében a gyűrű szépen komótosan gurult néhány centimétert, majd, mint aki jól végezte dolgát, két deszka közötti résen nagyot csobbanva alámerült, hogy kis időre élvezhesse a tóban úszkáló halak társaságát.
Madzagnak még utána kapni sem volt ideje, és még jó néhány másodpercbe bele tellett, amire ráeszmélt valójában milyen szörnyű véletlen áldozatává is vált a gyűrű, illetve azzal együtt ő is. A kezében lévő értékes fotóapparátus azon minutumban kirepült a riadt fotós markából, amelyet aztán a felesleges ruhadarabok is rögtön követtek. Hatalmas hullámokat keltve Madzag hirtelen a gyűrű után vetette magát a tóba, melynek vize talán még kellemes felüdülést is jelentett a fáradt testének. Persze akkor ez az érzés volt az utolsó a sorban, amelyet érzett. Talán jobb is, hogy nem látta a menyasszony ájulás közeli, néma szoborrá dermedt hófehér állapotát. A sok fehér színű ruhadarab mellett már fel sem tűnt senkinek a fiatal lány lesápadt arca. A vőlegénye csupán arra lett figyelmes, hogy bármit kérdezett is kedvesétől csak iszonyúan megvető, dermedt csend volt a válasz.
Közben Madzag már vagy fél órája kereste kitartóan az „ezüst bányató arany kincsét”; természetesen a mély víznek, és a kavicsos medernek köszönhetően eredménytelenül, és ahogy telt az idő egyre világosabban látszott a közelgő sötét ellenére, hogy hiába való vállalkozás bármiféle víz alatti kereső tevékenység további folytatása. A gyűrű úgy tűnt mindörökre búcsút intett a tulajdonosának és az események köré gyűlt kíváncsi horgászok hadának, akik csapot-papot hátrahagyva rohantak segítségére az ifjú párnak. Ekkor a videósnak, Zsozsónak támadt egy szokás szerint röhejes mentő ötlete:
- Hagyjuk a francba, majd valamelyik horgász kifogja, amikor nem lesz aranyhal tilalom! – ezt a kijelentését nem meglepő módon senki sem találta a jelen körülmények között viccesnek, csupán önmaga. Sőt annyira humorosnak vélte a viccét, hogy idétlen röhögése közben megcsúszott a füves domboldalon és már ott is találta magát a tó vizének szélibe’. Csupán a sűrű nádasnak köszönhette, hogy nem merült ő is alá.
Az idő vészesen fogyott, így amikor már csak egy óra választotta el a még mindig hulla sápadt leányt élete egyik legfontosabb eseményétől, arra az elhatározásra jutott Madzag, felhívja egyik tűzoltó ismerősét, hátha tudna neki segíteni a keresésben, ám a haverja nem vette fel a telefont. Nem sokat teketóriázott, összeszedte a szanaszét szórt cuccait, és elrohant az autójához, hogy beszáguldjon a közeli nagyvárosba kölcsönkérni a vészesen közelgő egyházi szertartásra egy pár arany jegygyűrűt. Mivel jó kapcsolatot alakított ki az idők folyamán egy helyi ötvös mesterrel, ezért úgy gondolta, jó esélye van arra, hogy eredménnyel járjon, és ha siet, akkor még az idő is neki dolgozik.
A nagy rohanás közepette még visszakiáltott a párnak, hogy „ne aggódjanak, amíg őt látják…” közben becsapódott a kocsi ajtaja és a félbe maradt mondata második részét már csak magának üvöltötte: „mert addig még biztosan nem vakultok meg”.
A stressztől és a vizes ruhától már annyira remegett Madzag, hogy a kormányt is alig bírta forgatni. De ő az az ember volt, aki soha sem adta fel a harcot, amíg a remény legkisebb szikrája is ragyogott. Az üzemanyag visszajelző már vagy két napja jelezte a benzin tartály szomját, így érthető módon körülbelül 5 km-ert megtéve beadta a derekát az autó. Madzag már talán nem is volt magánál, amikor számára teljesen ismeretlen emberektől kért pár liter benzint, így szerencsére ha nehezen is, de eljutott egy közeli benzinkútra, miközben vagy három alkalommal megcsúszott az autóval az akkora már, az időközben eleredt esőtől vészesen latyakos úton.
Minden úgy zajlott, ahogy Madzag elképzelte. Igaz a vizes, sáros ruhája, és az elázott feje miatt többen is körberöhögték a városlakók, mint egy földönkívülit, de 5 perccel az egyházi szertartás előtt, útközben átöltözve, szinte messiásként esett be a templomba, ahol kicsit megnyugodva nyugtázta a nász nép a megérkezését. Hallotta, amint éppen mellette tüntető jelleggel megjegyezte az öröm apa:
- Na megjött az a szerencsétlen hülye fotós is, aki délután beledobta a közel 100 000 forintot érő jegygyűrűt a vízbe.
- Köszi fater! – bökte vissza Madzag, aki már könnyedén kiszámolhatta a hallott adatok alapján, hogy ez lesz az első olyan esküvő fotózása, amelyen nem keres egy fillért sem, sőt még fizetnie is kell azért, hogy dolgozhatott.
Felhangzott az ismerős egyházi orgona sípjaiból az ilyen alkalomkor szokásos esküvői zene, és attól a pillanattól kezdve egészen a szertartás végezetéig Madzag ismét belefeledkezett a fotózás örömeibe, szinte teljesen félretéve a meghökkentő valóság okozta gondokat, hiszen jól tudta, a munka megfelelő minőségű végeredménye csak maximális odafigyeléssel garantálható.
Gyorsan el is szaladt az a kölcsön gyűrűk segítségével letekert közel egy óra, amelyről utólag Madzagnak szokás szerint a hatalmas koncentráció miatt nem sok maradt meg az emlékezetében.
A egyházi ceremóniát követően aztán nem várt fordulat zavarta meg a kifelé tartó díszes esküvői csapatot. Madzag sem hitt a szemének, mint ahogy a mennyasszony sem teljesen fogta fel elsőre mit is akarhat egy vadidegen, búvár ruhába öltözött ember az ő öltönyös és nyakkendős társaságában. Aztán persze gyorsan lehullt a titok álruhája, amikor a menésnek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető totyogással a békaember az immár félig házas fiatal pár színe elé járult. Még javában repdesett a fejek felett az erre az alkalomra befogott és a szertartás végén szabadon engedett fehér „béke galamb”, amikor a menyasszonyt ismét a délutánihoz hasonló ájulás környékezte meg, ugyanis az alkalmi búvár egy kicsi kis dobozkát nyújtott át a lánynak, jó kívánságok közepette.
Az egyszerű kis papírdoboz, egy ismerős, csodálatos, kétféle aranyból készült mester kéz alkotta, közel 100 000 forint értékű ötvös munkát rejtett, amely még órákkal előtte a menyasszony ujján díszelgett. A megkönnyebbült, egy pillanatig néma tömegben szinte hallani lehetett azt az iszonyatosan nagy huppanást, amint az ifjú pár és Madzag szívéről egyszerre esett le a hatalmas kő.
Ennyi, innyi, jóberúgnyi azt hömbölögnyi!
Üdv! BenMar
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése