50 esztendő! Atyám! Már 50 éves a volt sulim! Ej, ha azok a fél évszázados falak beszélni tudnának!
Volt általános iskolai tanárom Pungor Antal tanár úr, azaz Tóni bácsi egyik jópofa órájának a felidézésével, szeretnék az 1976-1984 között eltöltött általános iskolai éveimből egy kis ízelítőt adni. Tóni bácsi, aki ma már sajnos nem lehet közöttünk, ének tanárként, valamint színvonalas énekkari vezetőként dolgozott anno az iskolánkban, és végül, de nem utolsó sorban népdalt gyűjtött, illetve népdalkört vezetett, valamint óráin, külön óráin szívvel lélekkel próbálta átadni nekünk mindazt a tudást, aminek a birtokában volt. Írásom címe talán Karinthy után szabadon: „Tanár úr kérem” avagy „Röhög az egész osztály” lehetne.
Egy tavaszi, napsütéses késő délutáni órában a gellénházi óvoda nagy csoportjának termében leendő elsős gyermekek szülei beszélgettek az óvónőkkel, és a meghívott tanítókkal, miközben várták a helyi általános iskola igazgatóját. Az iskolás korba lépett kisebb fiam révén a hallgatóság soraiban kaptam én is helyet egy pici piros széken. A korábban megbeszéltek értelmében a direktor úr egy kiselőadás keretében szeretné majd bemutatni az általa vezetett tanintézmény mindennapi életét, azzal a céllal, hogy a jelenlévők is kicsit beláthassanak az almamater falai közé.
A nem éppen felnőtt méretre szervírozott pici piros székeken velem együtt kuporgó szülők közül többen is az eredményes és szép múltat magáénak tudható Dr. Papp Simon Általános Iskola, korábbi nevén: Körzeti Általános Iskola padjai mögül kerültek ki. Valójában valami olyasmit érezhettünk, mint amikor izgatottan egy rég látott ismerősre várunk. Halkan megjegyezném, hogy azok közé az emberek közé tartozom, akik gyakran a múltból merítenek erőt a jövőhöz. (Hű ez a mondat igen jól hangzik…. )
Az általános iskolai időszak az emberek életében olyasvalami, mint a fák életében a gyökereik kialakulásának, megerősödésének periódusa, egyfajta táptalaj, ami nem mindegy, hogy mennyi tápanyagot tartalmaz, hiszen az általános iskolában eltöltött 8 év (valakinek néha több) nagyban meghatározza még ma is a későbbi életutat minden téren.
A gyermekkori kedves emlékekre, emberekre, tanárokra, iskolatársakra szívesen emlékezünk vissza az iskola falait, vagy egy-egy régi tárgyat meglátva, régi zenét meghallva.
Ilyenkor nekem is eszembe jutnak az általános iskolai tanáraim, - akik közül még néhányan ma is okítják a diákokat közöttük a fiamat is - a volt barátaim, nyári úttörőtáborok, a tábortűz mellett eltöltött felejthetetlen esték, a titokban elkövetett csínytevések, a kötetlen hangulatú őrsi foglalkozások és talán még megemlíteném a „mozdulj!” elnevezésű családi tömegsport rendezvényeket is. Újra átélem a vidám hulladékgyűjtési és sport versenyek, az év végi tornabemutatók hangulatát, a kamaszkori szerelmek megismételhetetlen ízét, és még reggelig sorolhatnám az emlékeimet, amelyek melegséggel töltik el a szívemet, mert ugye azt mondják, hogy a rossz emlék gyorsan elhalványul, ellenben a jó örökké megmarad. Bár manapság kissé félve, rossz szájízzel szokás róla beszélni, de a korosztályom közül ki ne emlékezne szívesen vissza a gyermeknapi kisdobos és úttörővé avatásokra, az iskolai ünnepségekre és az őszi gyümölcsszedésekre. Még ma is valami kellemes borzongás tölt el, ha valahol szóba kerül a 3614-es számú Mező Imre Úttörő Csapat…. Ma már mindez csak történelem, de gyermekfejjel annak idején kit érdekelt a politika, kit érdekeltek a különféle nézetek vagy vallások?! Olyan szó, hogy előítélet nem létezett a szótárunkban. Egyformák voltunk mindannyian: gyermekek, akik elindultak a felnőtté válás útvesztőjében. Az volt csak a fontos, hogy egy nagy-nagy biztonságérzetet kölcsönző közösséghez, az iskolai közösséghez tartozhattunk, amit, azt gondolom teljesen mindegy, hogy milyen névvel illettünk.
No de mielőtt még teljesen más vizekre eveznék, visszakanyarodnék eredeti helyszínünkre az oviba, mert közben az iskolaigazgató megérkezett és elkezdte gondosan előkészített prezentációját, és miközben beszélt, kivetítő segítségével, ismerős helyeket bemutató fotókkal illusztrálta mondandóját. A már említett ovis pici piros széken ülve, a kiselőadást hallgatva a fotók láttán egy nosztalgiához hasonló érzés kerített hatalmába. Elmélázva, gondolataimban hirtelen a 8./b osztályban egy énekóra elején találtam magam. Hagytam, hogy teljesen hatalmába kerítsen ez az érzés:
- Osztály vigyázz! Tanár úrnak tisztelettel jelentem nem hiányzik senki. - vezényelt a hetes, miközben az osztály ajtaján belépő nem éppen kis termetű Tóni bácsi az ide-oda szaladgáló kék köpenyes gyerekek és a szanaszét szórt iskolatáskák labirintusában egy láthatatlan fonal segítségével megpróbálta a tanári asztalhoz vezető legrövidebb utat megtalálni. A javításra szoruló bútordarabhoz érve aztán elfogyott a nem létező maradék cérnája is, ugyanis meglepett arccal nézett ki a szemüvege mögül a keze ügyében lévő wc tetőre, amit egy elegáns mozdulattal az asztalra helyezett, de úgy, ahogy lerakta fel is kapta, és szitkozódások közepett rohant vissza vele, hogy megtudja, hol hibázta el a lépést. Ahogy a tanár úr eltűnt az ajtóban hangos nevetésbe kezdtünk. Nándi, aki kicsit az osztály bohóca is volt, közben elárulta, hogy ő cserélte ki a naplót a tetőre, mialatt Tóni bácsi a mellékhelyiségben tartózkodott. Ének tanárunk tajtékozva jött vissza immár naplóval a kezében és olyan hévvel, ahogy jött le is ült az asztalához, aminek az első padban ülő padtársam Józsi éppen akkor rúgta ki az első lábát:
- Ki volt az? – kérdezte az ének tanár hasztalanul nyúlva a leesni szándékozó hangvillája után, ami a földhöz csapódva fájdalmas hangon kiáltott fel: - AAAAAAAAaaaaaa…..
- Gúth? Paczona? Szabó? Molnár? Jöjjenek ki! – tette még gyorsan hozzá, amire síri csönd volt a válasz. Aztán illedelmesen felsorakoztunk a soron következő pajeszhúzással kezdődő, pofonnal végződő szertartásra. Bumm, bumm, bumm, … az utolsó suhintás azonban a levegőben landolt, mert Józsi még idejében lehúzta a fejét. Erre a nem várt reakcióra olyan ideges lett a tanár úr, hogy megemelte az adagunkat még egy taslival. Ezt követően a nevetést magunkba fojtva a helyünkre vánszorogtunk. Egy ilyen retorziós szertartásnak meg voltak a maga kis megszokott koreográfiái minden egyes alkalommal.
- Hát jó, akkor felelünk! Ahol kinyílik a napló, az az ember be fog számolni a múlt óra anyagáról – mondta a nyugdíj mellett dolgozó pedagógus, mialatt kinyitotta az osztálynaplót, de az annak rendje és módja szerint, nem annál a névnél nyílt ki, ahol szerette volna, hanem máshol. Mivel előre eldöntötte már, hogy ki fog felelni, ezért gondolkodás nélkül rábökte:
- Paczona! Jöjjön ki! Énekeljen valamit nekünk, egészen pontosan egy népdalt!
Persze szokás szerint 3-es lett a vége a feleletnek, amit Tóni bácsi szokás szerint nem az ének, hanem a matematika rublikába írt be. Robi látta, hogy a matek átlaga javult ennek a mutatványnak a következtében, illetve énekből már négyszer felelt, de még egy érdemjegy sincs az ének tantárgy alatt, viszont tartva a megtorlástól inkább szó nélkül hagyta a tévedést. A felelet végén még megjegyezte valaki az osztályból, hogy szép a hangod Robi, csak rossz hallgatni.
- Akkor most hallgassunk egy kis zenét! - mondta a gramofon idejében felnőtt Tóni bá, majd odaballagott a lemezjátszóhoz. A zenedoboz fedele elsőre persze nem engedelmeskedett a nyitó mozdulatnak, talán érezte, hogy ami ezután következik az maga lesz számára a vég. Aztán engedve mégis az erőszaknak nagy nehezen korong került a tű alá. Ekkor tanár úr valami hihetetlen mozdulattal megtekerte a lemezt a normál forgásával ellenkező irányába, és közben bekapcsolta a gépezetet. Valami olyasmit kell elképzelni, mint amikor a diszkóban a lemezlovas menet közben többször megállítja, illetve nem a forgással megegyező irányba tekergeti a működő lemezjátszó bakelit korongját. Nehéz leírni azt a hangot, amit a haldokló lemezjátszó adott, hiszen Vivaldi Négy évszak művének első része visszafelé forogva nem a tavaszra, hanem inkább egy motorját túráztató forma egyes versenyautó hangjára hasonlított. A tetszésnyilvánítást ekkor már nem bírtuk újfent magunkban tartani. Röhögött az egész osztály.
- Na jó ez elromlott!- szólt nyugtázva a tényt, miután egy negyed órás szervizelés után sem hozta a lemezjátszó a tőle elvárható hangokat. Ezzel párhuzamosan olyasvalami történt, amire senki sem számított: egy hatalmas ékszer teknős mászott elő a tanári asztal alól, amit, mint később megtudtuk Tamás hozott prezentáció gyanánt az éneket megelőző biológia órára. Tóni bácsi orráról lecsúszott a szemüveg annyira meglepte a minden képzeletet felülmúló kőkorszaki jövevény. Józsi ekkor már az előző szünetben az éléskamrájukból frissen összegyűjtött növénygyűjteményének ecetes uborka névre hallgató darabjával próbálta jobb belátásra bírni az Ernő nevű teknőcünket, persze sikertelenül. Erre a nagy ricsajra még Ricsi is felébredt, aki a leghátsó padban Józsi mellett ülve, miután befejezte Rejtő Jenő A láthatatlan légió című könyvét, már vagy 10 perce aludt. Felriadva Ricsi ránézett Józsi fekete szigetelőszalaggal igényesen kartonpapírra rögzített nyers sárgarépájára, amit Józsi édesanyja nem olyan rég még a levesbe szánt, és nem tudta eldönteni, hogy az órán zajló eseményeken, avagy a szemmel láthatóan hevenyészve összeszedett, szétboruló botanikai gyűjteményen röhögjön jobban, amelyből még folyt az ecetes uborka leve. Ránéztem a Ricsire és a nevetéstől én is majdnem lefordultam a székemről. Közben Józsi a padszomszédom az előző órai poénokat mesélte a mögötte ülő keresztrejtvényébe temetkezett Zsoltnak:
- Kamillától megkérdezte biológia órán a Zsuzsa néni, hogy miért ragadozó a sas, mire a lány azt válaszolta, hogy azért mert tarajos zápfoga van, a másik esetben pedig Doba igazgató úr földrajz óráján Bea dolgozatírás közben nem vette észre, hogy véletlenül az Afrikáról szóló kérdéssort töltötte ki és adta be, pedig még csak Ázsia szerepelt tananyagként – mesélte a kacajtól elcsukló hangon józsi.
- Tanár úr kérem, elnézést kérek, de valahogy megszökött a táskámból a teknősöm! – kért elnézést Tamás a dínó tulajdonos.
- Vigyétek ki innen ezt a fenevadat!- dörmögte a tanár, miközben visszhangzott az osztály a kacajtól.
- Délután énekkar és citera próbára várom szeretettel azt, akire vonatkozik. Meg kell beszélnünk a rádiószereplést, és a külföldi meghívást és egy köcsögdudásra is szükségem volna. – fejezte be a mondanivalóját, és egyben az órát is Tóni bácsi, de ekkor már mindenki közülünk a táblára felírt VAKÁCIÓ soron következő „K” betűjére koncentrált, miközben könyvek röpködtek alacsonyan az osztályteremben.
- Le ne törölje a táblát Mariska néni!- kiáltotta oda viccesen valaki még búcsúzóul a folyosón csendesen várakozó Juliska néninek, a takarítónőnek.
- Ennyit dióhéjban az iskolánkról, és az ott zajló szorgos mindennapokról –ezek már az igazgató hangjai voltak, amire nagy nehezen felocsúdtam… Talán nem vette észre az előadó, hogy én közben picit átléptem az időkaput a pici piros ovis széken. Az óvodából hazafelé menet az általános iskola falaira nézve eszembe jutott, hogy annak idején milyen jó is volt gondtalan isisnek lenni, pedig mi még első osztályba a művelődési ház park felöli részébe, az úgynevezett kongóba jártunk, és irigykedve néztük, az akkor még a mai mérethez képest lényegesen kisebb főépületbe járó elsős diákokat.
Gellénháza, 2007-04-22
 |
| Korábbi rajzom |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése