Itt a gyűrű! Hol a gyűrűm!
/ /Az alábbi történetem "történelmi" szereplői és helyszínei, valamint valós személyek, illetve valóságos helyszínek közötti egyezés, vagy bármilyen jellegű hasonlóság csupán a véletlen műve…/
Egy verőfényes nyári napnak nem igazán nevezhető augusztusi hétvégén Madzag szokása szerint fél órával a megbeszéltek előtt érkezett meg a korábban már oly sokszor látott esküvői fotózás színhelyére; csudaszép környezetben kialakított bányatóhoz, amelyet már jó ideje horgásztóként, igazi horgászparadicsomként tartottak számon a környékbeli ho..ho…horgászok. Szerette az ilyen és ehhez hasonló takaros faházakkal, fákkal és erdősávval körülölelt, lelkiismeretes munkával rendben tartott kis tavakat, ugyanis mind a mellett, hogy szinte kimeríthetetlen helyszínt és beállítási lehetőséget kínáltak az esküvők előtti úgynevezett beállított fotók elkészítéséhez, még lelkileg is megnyugtatták Madzag amúgy pattanásig feszült idegeit.
Minden egyes hasonlóan előre egyeztetett eseményfotózás sikeres kimeneteléhez szorosan hozzátartozott a hatalmas odafigyelés, koncentráció mind az előkészületek, mind pedig az események ideje alatt valamint az ezekből fakadó egészséges izgalom is a fotós részéről, de természetesen mindebből az ifjú párnak semmit sem szabadott érzékelnie. A jó fotós, vallotta Madzag, felszabadult, jó kedélyű, kreatív és legfőképp maximális biztonságot sugalló, határozott fellépésű embernek kellett hogy tűnjön minden egyes esküvő fotózásakor, legyen szó akár századszor is ugyanarról a helyszínről, vagy számára már esetleg unalmasnak tűnő beállításról. Végső soron az volt a cél, hogy a fotóalanyok semmit ne érezzenek azokból a negatív érzésekből, amelyekből Madzagnál a betegsége miatt sokkal több volt, mint egy egészséges fényképészben. Immár 5. éve nehezítette a mindennapjait, illetve a munkavégzését egy számára lelkileg talán soha nem feldolgozható, alattomos betegség, amelyet Madzag csak viccesen a „Parkinson barátomnak” szokott volt titulálni. A sors gunyoros fintora, - gondolta számtalanszor magában – hogy egy olyan embernek, aki szinte szerelemből imádja a fotózást, és akinek minden egyes alkalom, amikor kezébe veszi a gépet kivételes szertartásnak számít az életében, pont egy olyan betegséggel kelljen szembesülni, ahol az elsődleges tünet a végtag remegése. Amikor ehhez hasonló gyötrő gondolatok ültek magányos lelkére, gyakran vigasztalta magát azzal, hogy rosszabbul is járhatott volna, hiszen nem vakult meg. Egyik gyakori, kedvelt szófordulata is éppen a látásról, akarom írni a nem látásról szólt, amelyet még gyerekkorában hallott az egyik szomszéd bácsitól: „Soha se féljetek, amíg engem láttok… mert addig biztosan nem vakultatok meg!”- hagyta el ez oly sokszor az öreg száját.
Lassan, komótosan pakolta ki az autója csomagtartójából a fotózáshoz szükséges technikai eszközöket. Nem igazán szeretett kapkodni, de az az igazság, ha akart volna, akkor sem tudott sietni, maximum – ahogy ő is nevezte néha a kapkodásnak tűnő sietős erőlködését – sietgetni. Ami neki nem ritkán egy lépés, vagy mozdulat megtételéhez szükségeltetett, az az erő egy egészséges embert szinte fel tudott volna repíteni az űrbe. Éppen ezért nagyon gyorsan elfáradt, de valami iszonyatos erő hajtotta mégis afelé a sokszor csak illúziónak tűnő édes gondolat felé, hogy egyszer majd ő is képes lesz végig fotózni könnyedén egy kora délelőtt kezdődő és reggelig tartó esküvőt, illetve lakodalmat. Jól tudta, amíg bírja a lelke a megpróbáltatások tömkelegét, addig a teste sem adhatja be a munkakönyvét, gondoljanak bármit is róla az emberek, akik néha diszkriminációt tanúsítottak, ha netán felfedezni vélték gyenge pontjait. Ilyen egyszerű, de gonosz, csupán saját egyéni érdekeit néző emberből viszont akadt néhány Madzag közvetlen szomszédságában is sajnos szép számmal.
Ide fele, autóját vezetve, végiggondolta az egész reá váró, könnyűnek nem igazán ígérkező, a még hátralévő nap eseményeit.. Felesége és a két fia ragaszkodó szeretete jelentette számára azt a másik pillért, amely a lelkierő mellett, nem engedte összeomolni és ha nehezen is, de a végsőkig képes volt tartani az amúgy már hosszú évek óta roskadozó, túl sok jóval nem kecsegtető, omladozó - egykor szilárdan álló, erős anyagból felépített -, láthatatlan betonkupolát, amely, mintegy a külvilágtól védve, biztosította Madzag számára a túlélés lehetőségét.
Gondolatban útközben végigfotózta az egész eseményt. A tóhoz érve belenézett táskájának minden egyes rekeszébe. Végigvizslatta a fényképezőgépének minden egyes beállítását és még az akkumulátorok töltöttségi szintjének ellenőrzésére is futotta az idejéből. Elégedve nyugtázta, hogy a Canon 5D MI-es vázra épülő, és ahhoz szervesen tartozó fotós szerelése a lehető legnagyobb rendben van és csak arra vár, hogy Madzaggal együtt aktív részese lehessen majd a következő hosszú-hosszú óráknak. Közben az eső is szemerkélni kezdett, ami nem éppen számított örömteli eseménynek egyetlen kültéri helyszínen foglalatoskodó fotós számára sem. De mint mindennel, ezzel a negatív ténnyel kapcsolatban is megvolt Madzagnak a saját életfilozófiáját jól tükröző, igaz, nem saját kútfőből való, pozitív véleménye: "az igazán jó képek akkor születnek, amikor mások elrakják a fényképezőgépüket."
Akkor még csak nem is sejtette, hogy élete egyik legizgalmasabb, és egyben nehézségekkel teli esküvő fotózása előtt állnak mindnyájan ….
 |
| A fotó illusztráció |
Folytatás következik….
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése