Itt a gyűrű! Hol a gyűrűm! 2. rész

Három részes elbeszélés: 2. rész

Itt a gyűrű! Hol a gyűrűm!

Miután magára aggatta a fotós cuccait, ami amúgy sem volt a maga „pár” kilójával könnyű, még egy utolsó leltárszerű pillantást vetett a szerelésére. Arra gondolt, éppen ma van egy hónapja annak, hogy a kicsi fiával itt járt, ám akkor sokkal könnyebb dolga volt, hiszen Ricsike segített neki cuccolni. Ha tehette, szívesen elvitte valamelyik gyermekét magával esküvő fotózásra, és olyankor nagyon büszke volt Ricsikére és Bendegúzra. A következő pillanatban már iszonyatosan hiányzott néki a két fiú, de nem a segítség miatt, hanem azért, mert imádott együtt lenni velük.

Közben, ahogy kissé sántikálva elindult a szemerkélő esőben a tó bejárati kapuja felé, megérkezett a videós srác is.

- Csao haver! – kiáltott oda Zsozsónak az ismerős arcú videósnak Madzag, megpróbálva jó kedvet erőltetni magára, hiszen az imént a fiaira gondolva még majd, hogy nem elsírta magát. Ez a hirtelen kedv és hangulatváltás amúgy teljesen megszokott dolognak számított az életében, hiszen a betegsége egyik tünetének számított az „egyszer fenn, másszor lenn” érzése.

- Szevasz barátom! – jött a gyors üdvözlés a kollégától. A videóst már több éve ismerte. Számtalan alkalommal dolgozott már a kicsit fura külsejű, közel 10 dioptriás szemüveget viselő és (fa) humorral megáldott, ám rendkívül színvonalas munkát végző, Madzaggal közel egykorú emberrel. Valahogy úgy kell ezt a láthatatlan ellentétet elképzelni, amely a videós külseje és a belső értékei között feszült, hogy általában ahol először megjelent kamerával a kezében, minden esetben hatalmas csodálkozás és nem tetsző halk moraj követte azt az „én vagyok” választ, amit a „ki a videós?” kérdésre szokott volt adni. Kreatív, precíz és kiemelkedően jó minőségű munkája miatt azonban gyakran választották Zsozsót esküvők videózására. Ö is, Madzaghoz hasonlóan, már jóval korábban megjelent a gyönyörű arcát fellebbentő horgász tónál, ugyanis az volt a szokása, hogy az általa készített videó, mint egy extraként a beállított fotózással kezdődött. Zsozsó meg is jegyezte, milyen szép a hely.

Mielőtt az ifjú pár megérkezett, kicsit szétnézett a két szaki a horgászokkal tarkított tó körül, mialatt az esős idő is jobbik arcát mutatta - mindkettőjük nagy megelégedésére. Rácsodálkoztak milyen szép pontyok kerültek horgászbot végre némelyik pecásnál. Madzag el is határozta, hogy készíteni fog „pecás” fotókat is valamelyik stégen, természetesen, ha a pár majd beleegyezik.

Úgy hozzávetőleg 20-25 perc telhetett el a megérkezésük óta, amikor a távolban kanyargó kavicsos úton felbukkant az életük nevezetes napja előtt álló fiatalokat szállító fehér autó. Aztán, akár egy rally versenyen, már csak egy nagy porfelhő jelezte azt, merre jár éppen a jármű. A következő pillanatban szinte bevágódott a fehér apró kaviccsal borított parkolóba a díszes pár, majd kicsapódtak az ajtók és könnyedén kiugrott egy első látásra is vidám arcú, megnyerő mosolyú aranyos pár. Akkor derült csak ki, hogy csupán ketten jöttek, és nagy megdöbbenésre az imént látott forma-egyes autóakrobatikát a menyasszony mutatta be.

Kicsit rendbe szedte magát a leendő feleség, majd azt követően együtt indult a négy ember egészen felszabadult hangulatban tó körüli útjára. Mialatt lassan távolodtak az autótól, Madzag, ahogy tette azt a jármű felbukkanását követően - és az egész fotózás alatt - most is szorgalmasan, néha kicsit lopva nyomkodta az exponáló gombot, azzal a szándékkal, hogy elkapjon néhány spontán, improvizált pillanatot is. Rögtön már a faragott, bejáratként szolgáló hatalmas fából faragott kapu is megfelelő, díszes tereptárgynak bizonyult a fotózáshoz. Egy-egy határozott: „Ideálljon a menyasszony, a vőlegény meg amoda! Így jó! Mosolyt kérek! Jöhet egy csók! Igazítsad meg kérlek a ruhát!”, és ezekhez hasonló  utasítás közben folyamatosan kattogott a gép zárszerkezete, villogott a vaku, a videós Zsozsó pedig mozgóképen rögzítette az eseményeket az utókor számára. Egyre másra készültek a természetes megvilágítású, anyatermészet alkotta műteremben a „beállított” esküvő fotók. Előkerült egy kis sör is, és ahogy fogyott szénsavas, jóleső ital az idővel együtt, fokozatosan oldódtak a kezdeti ismeretlenség okozta feszültségek is. Madzag, most is, mint mindig nagyon jól érezte magát, hiszen leszámítva a betegsége látható tüneteinek elrejtése érdekében tett hatalmas erőfeszítéseket, iszonyatosan élvezte a természet és a fotózás harmonikus ötvözetét. Ilyenkor teljesen el tudta volt varázsolni magát, és ezekben az órákban kicsit félre tudta volt tenni a számára már szinte elviselhetetlennek tűnő szörnyű valóságot. Néha megmutatta a fényképezőgép kijelzőjét a szerelmeseknek, akik, Madzag örömére, elégedett mosollyal nyugtázták a róluk készült képeket.

De az is meglehet, hogy nem is tudták kivenni a részleteket, ám mivel Madzag is elégedetten bólogatott, ezért mintegy vakon elfogadták a fotós véleményét. Néha azért adódott kisebb baki is, de azokat Madzag egészen jól eltitkolta, ugyanis az elbaltázott képeket, rendre kitörölte, vagy elrejtve azokat átugrotta. Nem szívesen törölte ki egyébként az elrontott exponált képeket, ugyanis gyakran a fotó hangulata teljesen felülírta a minőségi bakikat. Madzag nem a mennyiséget, hanem a minőség mellett az egyedi, utánozhatatlan, megismételhetetlen pillanat szépségeit tartotta a legfontosabbnak. Talán éppen e miatt a szemlélete miatt nem is volt szüksége különösebb reklámra, hiszen fotói magukért beszéltek. Lehet, hogy az a kreatív művészi látásmód bújt meg a háttérben, amely néha akár különös, a megszokottól eltérő testhelyzetekbe kényszeríttette Madzagot a fotózásai során. A fotózás a természet és a fényképezőgép és az alkotási vágy szeretete nélkül talán nem is bírt volna talpon maradni a Parkinson elleni háborúban. 

Ahogy haladt a kis stáb, néha felhangzott egy-egy felszabadult nevetés is, ugyanis Zsozsó annyira belemerült a forgatásba, hogy mindent és mindenkit felborogatott egy-egy jelenet rögzítése során. Előfordult, hogy Madzag csak azt látta, hogy az egyik pillanatban még a pad tetején ágaskodó videós a következő percben már hatalmas robajjal zuhant le a földre, mialatt az Istenért sem vette volna le a szeméről a videokameráját, mindeközben még néhány általa humorosnak vélt poén is elhagyta a száját. Aztán lassan kezdett ez a jelenség megszokottá válni mindnyájuk számára.

Egy ilyen vidám jelenetet követően, amikor Zsozsó éppen azt ecsetelte a vőlegénynek, hogy neki se legyen jobb, mint az átlagembernek nősülés után, felötlött Madzagban egy korábbi gondolat a stéggel és a horgászbotokkal kapcsolatban, aminek hamarjában hangot is adott. Megelégedve látta, hogy tetszik az ötlete a párnak is, ugyanis az elegáns, leendő fiatal férj horgászkalandok mesélésébe fogott. Anekdotázás közben ledobta magáról a zakóját, a nyakkendőjét és feltűrt ingujjban lázasan hozzálátott az általa kiszemelt stég berendezésének. Pecabotok elől, haltartó szák és csalival telt vödrök hátul és hipp-hopp máris készen állt az legújabb természetes műtermi háttér….

A fotó illusztráció

Folytatás következik…

Itt a gyűrű! Hol a gyűrűm! 1. rész

Három részes elbeszélés: 1. rész

Itt a gyűrű! Hol a gyűrűm!

/ /Az alábbi történetem "történelmi" szereplői és helyszínei, valamint  valós személyek, illetve valóságos helyszínek közötti egyezés, vagy bármilyen jellegű hasonlóság csupán a véletlen műve…/

 Egy verőfényes nyári napnak nem igazán nevezhető augusztusi hétvégén Madzag szokása szerint fél órával a megbeszéltek előtt érkezett meg a korábban már oly sokszor látott esküvői fotózás színhelyére; csudaszép környezetben kialakított bányatóhoz, amelyet már jó ideje horgásztóként, igazi horgászparadicsomként tartottak számon a környékbeli ho..ho…horgászok. Szerette az ilyen és ehhez hasonló takaros faházakkal, fákkal és erdősávval körülölelt, lelkiismeretes munkával rendben tartott kis tavakat, ugyanis mind a mellett, hogy szinte kimeríthetetlen helyszínt és beállítási lehetőséget kínáltak az esküvők előtti úgynevezett beállított fotók elkészítéséhez, még lelkileg is megnyugtatták Madzag amúgy pattanásig feszült idegeit.

Minden egyes hasonlóan előre egyeztetett eseményfotózás sikeres kimeneteléhez szorosan hozzátartozott a hatalmas odafigyelés, koncentráció mind az előkészületek, mind pedig az események ideje alatt valamint az ezekből fakadó egészséges izgalom is a fotós részéről, de természetesen mindebből az ifjú párnak semmit sem szabadott érzékelnie. A jó fotós, vallotta Madzag, felszabadult, jó kedélyű, kreatív és legfőképp maximális biztonságot sugalló, határozott fellépésű embernek kellett hogy tűnjön minden egyes esküvő fotózásakor, legyen szó akár századszor is ugyanarról a helyszínről, vagy számára már esetleg unalmasnak tűnő beállításról. Végső soron az volt a cél, hogy a fotóalanyok semmit ne érezzenek azokból a negatív érzésekből, amelyekből Madzagnál a betegsége miatt sokkal több volt, mint egy egészséges fényképészben. Immár 5. éve nehezítette a mindennapjait, illetve a munkavégzését egy számára lelkileg talán soha nem feldolgozható, alattomos betegség, amelyet Madzag csak viccesen a „Parkinson barátomnak” szokott volt titulálni. A sors gunyoros fintora, - gondolta számtalanszor magában – hogy egy olyan embernek, aki szinte szerelemből imádja a fotózást, és akinek minden egyes alkalom, amikor kezébe veszi a gépet kivételes szertartásnak számít az életében, pont egy olyan betegséggel kelljen szembesülni, ahol az elsődleges tünet a végtag remegése. Amikor ehhez hasonló gyötrő gondolatok ültek magányos lelkére, gyakran vigasztalta magát azzal, hogy rosszabbul is járhatott volna, hiszen nem vakult meg. Egyik gyakori, kedvelt szófordulata is éppen a látásról, akarom írni a nem látásról szólt, amelyet még gyerekkorában hallott az egyik szomszéd bácsitól: „Soha se féljetek, amíg engem láttok… mert addig biztosan nem vakultatok meg!”- hagyta el ez oly sokszor az öreg száját.

Lassan, komótosan pakolta ki az autója csomagtartójából a fotózáshoz szükséges technikai eszközöket. Nem igazán szeretett kapkodni, de az az igazság, ha akart volna, akkor sem tudott sietni, maximum – ahogy ő is nevezte néha a kapkodásnak tűnő sietős erőlködését – sietgetni. Ami neki nem ritkán egy lépés, vagy mozdulat megtételéhez szükségeltetett, az az erő egy egészséges embert szinte fel tudott volna repíteni az űrbe. Éppen ezért nagyon gyorsan elfáradt, de valami iszonyatos erő hajtotta mégis afelé a sokszor csak illúziónak tűnő édes gondolat felé, hogy egyszer majd ő is képes lesz végig fotózni könnyedén egy kora délelőtt kezdődő és reggelig tartó esküvőt, illetve lakodalmat. Jól tudta, amíg bírja a lelke a megpróbáltatások tömkelegét, addig a teste sem adhatja be a munkakönyvét, gondoljanak bármit is róla az emberek, akik néha diszkriminációt tanúsítottak, ha netán felfedezni vélték gyenge pontjait. Ilyen egyszerű, de gonosz, csupán saját egyéni érdekeit néző emberből viszont akadt néhány Madzag közvetlen szomszédságában is sajnos szép számmal.

Ide fele, autóját vezetve, végiggondolta az egész reá váró, könnyűnek nem igazán ígérkező, a még hátralévő nap eseményeit.. Felesége és a két fia ragaszkodó szeretete jelentette számára azt a másik pillért, amely a lelkierő mellett, nem engedte összeomolni és ha nehezen is, de a végsőkig képes volt tartani az amúgy már hosszú évek óta roskadozó, túl sok jóval nem kecsegtető, omladozó - egykor szilárdan álló, erős anyagból felépített -, láthatatlan betonkupolát, amely, mintegy a külvilágtól védve, biztosította Madzag számára a túlélés lehetőségét.

Gondolatban útközben végigfotózta az egész eseményt. A tóhoz érve belenézett táskájának minden egyes rekeszébe. Végigvizslatta a fényképezőgépének minden egyes beállítását és még az akkumulátorok töltöttségi szintjének ellenőrzésére is futotta az idejéből. Elégedve nyugtázta, hogy a Canon 5D MI-es vázra épülő, és ahhoz szervesen tartozó fotós szerelése a lehető legnagyobb rendben van és csak arra vár, hogy Madzaggal együtt aktív részese lehessen majd a következő hosszú-hosszú óráknak. Közben az eső is szemerkélni kezdett, ami nem éppen számított  örömteli eseménynek egyetlen kültéri helyszínen foglalatoskodó fotós számára sem. De mint mindennel, ezzel a negatív  ténnyel kapcsolatban is megvolt Madzagnak a saját életfilozófiáját jól tükröző, igaz, nem saját kútfőből való, pozitív véleménye: "az igazán jó képek akkor születnek, amikor mások elrakják a fényképezőgépüket."

Akkor még csak nem is sejtette, hogy élete egyik legizgalmasabb, és egyben nehézségekkel teli esküvő fotózása előtt állnak mindnyájan ….

A fotó illusztráció

Folytatás következik….

Az én iskolám

Az én iskolám   

50 esztendő! Atyám! Már 50 éves a volt sulim! Ej, ha azok a fél évszázados falak beszélni tudnának!

Volt általános iskolai tanárom Pungor Antal tanár úr, azaz Tóni bácsi egyik jópofa órájának a felidézésével, szeretnék az 1976-1984 között eltöltött általános iskolai éveimből egy kis ízelítőt adni. Tóni bácsi, aki ma már sajnos nem lehet közöttünk, ének tanárként, valamint színvonalas énekkari vezetőként dolgozott anno az iskolánkban, és végül, de nem utolsó sorban népdalt gyűjtött, illetve népdalkört vezetett, valamint óráin, külön óráin szívvel lélekkel próbálta átadni nekünk mindazt a tudást, aminek a birtokában volt. Írásom címe talán Karinthy után szabadon: „Tanár úr kérem” avagy „Röhög az egész osztály” lehetne.

 Egy tavaszi, napsütéses késő délutáni órában a gellénházi óvoda nagy csoportjának termében leendő elsős gyermekek szülei beszélgettek az óvónőkkel, és a meghívott tanítókkal, miközben várták a helyi általános iskola igazgatóját. Az iskolás korba lépett kisebb fiam révén a hallgatóság soraiban kaptam én is helyet egy pici piros széken. A korábban megbeszéltek értelmében a direktor úr egy kiselőadás keretében szeretné majd bemutatni az általa vezetett tanintézmény mindennapi életét, azzal a céllal, hogy a jelenlévők is kicsit beláthassanak az almamater falai közé.

A nem éppen felnőtt méretre szervírozott pici piros székeken velem együtt kuporgó szülők közül többen is az eredményes és szép múltat magáénak tudható Dr. Papp Simon Általános Iskola, korábbi nevén: Körzeti Általános Iskola padjai mögül kerültek ki. Valójában valami olyasmit érezhettünk, mint amikor izgatottan egy rég látott ismerősre várunk. Halkan megjegyezném, hogy azok közé az emberek közé tartozom, akik gyakran a múltból merítenek erőt a jövőhöz. (Hű ez a mondat igen jól hangzik…. )

Az általános iskolai időszak az emberek életében olyasvalami, mint a fák életében a gyökereik kialakulásának, megerősödésének periódusa, egyfajta táptalaj, ami nem mindegy, hogy mennyi tápanyagot tartalmaz, hiszen az általános iskolában eltöltött 8 év (valakinek néha több) nagyban meghatározza még ma is a későbbi életutat minden téren.

A gyermekkori kedves emlékekre, emberekre, tanárokra, iskolatársakra szívesen emlékezünk vissza az iskola falait, vagy egy-egy régi tárgyat meglátva, régi zenét meghallva.

 Ilyenkor nekem is eszembe jutnak az általános iskolai tanáraim, - akik közül még néhányan ma is okítják a diákokat közöttük a fiamat is - a volt barátaim, nyári úttörőtáborok, a tábortűz mellett eltöltött felejthetetlen esték, a titokban elkövetett csínytevések, a kötetlen hangulatú őrsi foglalkozások és talán még megemlíteném a „mozdulj!” elnevezésű családi tömegsport rendezvényeket is. Újra átélem a vidám hulladékgyűjtési és sport versenyek, az év végi tornabemutatók hangulatát, a kamaszkori szerelmek megismételhetetlen ízét, és még reggelig sorolhatnám az emlékeimet, amelyek melegséggel töltik el a szívemet, mert ugye azt mondják, hogy a rossz emlék gyorsan elhalványul, ellenben a jó örökké megmarad. Bár manapság kissé félve, rossz szájízzel szokás róla beszélni, de a korosztályom közül ki ne emlékezne szívesen vissza a gyermeknapi kisdobos és úttörővé avatásokra, az iskolai ünnepségekre és az őszi gyümölcsszedésekre.  Még ma is valami kellemes borzongás tölt el, ha valahol szóba kerül a 3614-es számú Mező Imre Úttörő Csapat…. Ma már mindez csak történelem, de gyermekfejjel annak idején kit érdekelt a politika, kit érdekeltek a különféle nézetek vagy vallások?! Olyan szó, hogy előítélet nem létezett a szótárunkban. Egyformák voltunk mindannyian: gyermekek, akik elindultak a felnőtté válás útvesztőjében. Az volt csak a fontos, hogy egy nagy-nagy biztonságérzetet kölcsönző közösséghez, az iskolai közösséghez tartozhattunk, amit, azt gondolom teljesen mindegy, hogy milyen névvel illettünk.

No de mielőtt még teljesen más vizekre eveznék, visszakanyarodnék eredeti helyszínünkre az oviba, mert közben az iskolaigazgató megérkezett és elkezdte gondosan előkészített prezentációját, és miközben beszélt, kivetítő segítségével, ismerős helyeket bemutató fotókkal illusztrálta mondandóját. A már említett ovis pici piros széken ülve, a kiselőadást hallgatva a fotók láttán egy nosztalgiához hasonló érzés kerített hatalmába. Elmélázva, gondolataimban hirtelen a 8./b osztályban egy énekóra elején találtam magam. Hagytam, hogy teljesen hatalmába kerítsen ez az érzés:

- Osztály vigyázz! Tanár úrnak tisztelettel jelentem nem hiányzik senki. - vezényelt a hetes, miközben az osztály ajtaján belépő nem éppen kis termetű Tóni bácsi az ide-oda szaladgáló kék köpenyes gyerekek és a szanaszét szórt iskolatáskák labirintusában egy láthatatlan fonal segítségével megpróbálta a tanári asztalhoz vezető legrövidebb utat megtalálni. A javításra szoruló bútordarabhoz érve aztán elfogyott a nem létező maradék cérnája is, ugyanis meglepett arccal nézett ki a szemüvege mögül a keze ügyében lévő wc tetőre, amit egy elegáns mozdulattal az asztalra helyezett, de úgy, ahogy lerakta fel is kapta, és szitkozódások közepett rohant vissza vele, hogy megtudja, hol hibázta el a lépést. Ahogy a tanár úr eltűnt az ajtóban hangos nevetésbe kezdtünk. Nándi, aki kicsit az osztály bohóca is volt, közben elárulta, hogy ő cserélte ki a naplót a tetőre, mialatt Tóni bácsi a mellékhelyiségben tartózkodott. Ének tanárunk tajtékozva jött vissza immár naplóval a kezében és olyan hévvel, ahogy jött le is ült az asztalához, aminek az első padban ülő padtársam Józsi éppen akkor rúgta ki az első lábát:

- Ki volt az? – kérdezte az ének tanár hasztalanul nyúlva a leesni szándékozó hangvillája után, ami a földhöz csapódva fájdalmas hangon kiáltott fel: - AAAAAAAAaaaaaa…..

- Gúth? Paczona? Szabó? Molnár? Jöjjenek ki! – tette még gyorsan hozzá, amire síri csönd volt a válasz. Aztán illedelmesen felsorakoztunk a soron következő pajeszhúzással kezdődő, pofonnal végződő szertartásra. Bumm, bumm, bumm, … az utolsó suhintás azonban a levegőben landolt, mert  Józsi még idejében lehúzta a fejét. Erre a nem várt reakcióra olyan ideges lett a tanár úr, hogy megemelte az adagunkat még egy taslival. Ezt követően a nevetést magunkba fojtva a helyünkre vánszorogtunk. Egy ilyen retorziós szertartásnak meg voltak a maga kis megszokott koreográfiái minden egyes alkalommal.

- Hát jó, akkor felelünk! Ahol kinyílik a napló, az az ember be fog számolni a múlt óra anyagáról – mondta a nyugdíj mellett dolgozó pedagógus, mialatt kinyitotta az osztálynaplót, de az annak rendje és módja szerint, nem annál a névnél nyílt ki, ahol szerette volna, hanem máshol. Mivel előre eldöntötte már, hogy ki fog felelni, ezért gondolkodás nélkül rábökte:

- Paczona! Jöjjön ki! Énekeljen valamit nekünk, egészen pontosan egy népdalt!

Persze szokás szerint 3-es lett a vége a feleletnek, amit Tóni bácsi szokás szerint nem az ének, hanem a matematika rublikába írt be. Robi látta, hogy a matek átlaga javult ennek a mutatványnak a következtében, illetve énekből már négyszer felelt, de még egy érdemjegy sincs az ének tantárgy alatt, viszont tartva a megtorlástól inkább szó nélkül hagyta a tévedést. A felelet végén még megjegyezte valaki az osztályból, hogy szép a hangod Robi, csak rossz hallgatni.

- Akkor most hallgassunk egy kis zenét! - mondta a gramofon idejében felnőtt Tóni bá, majd odaballagott a lemezjátszóhoz. A zenedoboz fedele elsőre persze nem engedelmeskedett a nyitó mozdulatnak, talán érezte, hogy ami ezután következik az maga lesz számára a vég. Aztán engedve mégis az erőszaknak nagy nehezen korong került a tű alá. Ekkor tanár úr valami hihetetlen mozdulattal megtekerte a lemezt a normál forgásával ellenkező irányába, és közben bekapcsolta a gépezetet. Valami olyasmit kell elképzelni, mint amikor a diszkóban a lemezlovas menet közben többször megállítja, illetve nem a forgással megegyező irányba tekergeti a működő lemezjátszó bakelit korongját. Nehéz leírni azt a hangot, amit a haldokló lemezjátszó adott, hiszen Vivaldi Négy évszak művének első része visszafelé forogva nem a tavaszra, hanem inkább egy motorját túráztató forma egyes versenyautó hangjára hasonlított. A tetszésnyilvánítást ekkor már nem bírtuk újfent magunkban tartani. Röhögött az egész osztály.

- Na jó ez elromlott!- szólt nyugtázva a tényt, miután egy negyed órás szervizelés után sem hozta a lemezjátszó a tőle elvárható hangokat. Ezzel párhuzamosan olyasvalami történt, amire senki sem számított: egy hatalmas ékszer teknős mászott elő a tanári asztal alól, amit, mint később megtudtuk Tamás hozott prezentáció gyanánt az éneket megelőző biológia órára. Tóni bácsi orráról lecsúszott a szemüveg annyira meglepte a minden képzeletet felülmúló kőkorszaki jövevény. Józsi ekkor már az előző szünetben az éléskamrájukból frissen összegyűjtött növénygyűjteményének ecetes uborka névre hallgató darabjával próbálta jobb belátásra bírni az Ernő nevű teknőcünket, persze sikertelenül. Erre a nagy ricsajra még Ricsi is felébredt, aki a leghátsó padban Józsi mellett ülve, miután befejezte Rejtő Jenő A láthatatlan légió című könyvét, már vagy 10 perce aludt. Felriadva Ricsi ránézett Józsi fekete szigetelőszalaggal igényesen kartonpapírra rögzített nyers sárgarépájára, amit Józsi édesanyja nem olyan rég még a levesbe szánt, és nem tudta eldönteni, hogy az órán zajló eseményeken, avagy a szemmel láthatóan hevenyészve összeszedett, szétboruló botanikai gyűjteményen röhögjön jobban, amelyből még folyt az ecetes uborka leve. Ránéztem a Ricsire és a nevetéstől én is majdnem lefordultam a székemről. Közben Józsi a padszomszédom az előző órai poénokat mesélte a mögötte ülő keresztrejtvényébe temetkezett Zsoltnak:

-  Kamillától megkérdezte biológia órán a Zsuzsa néni, hogy miért ragadozó a sas, mire a lány azt válaszolta, hogy azért mert tarajos zápfoga van, a másik esetben pedig Doba igazgató úr földrajz óráján Bea dolgozatírás közben nem vette észre, hogy véletlenül az Afrikáról szóló kérdéssort töltötte ki és adta be, pedig még csak Ázsia szerepelt tananyagként – mesélte a kacajtól elcsukló hangon józsi. 

- Tanár úr kérem, elnézést kérek, de valahogy megszökött a táskámból a teknősöm! – kért elnézést Tamás a dínó tulajdonos.

- Vigyétek ki innen ezt a fenevadat!- dörmögte a tanár, miközben visszhangzott az osztály a kacajtól.

- Délután énekkar és citera próbára várom szeretettel azt, akire vonatkozik. Meg kell beszélnünk a rádiószereplést, és a külföldi meghívást és egy köcsögdudásra is szükségem volna. – fejezte be a mondanivalóját, és egyben az órát is Tóni bácsi, de ekkor már mindenki közülünk a táblára felírt VAKÁCIÓ soron következő „K” betűjére koncentrált, miközben könyvek röpködtek alacsonyan az osztályteremben.

- Le ne törölje a táblát Mariska néni!- kiáltotta oda viccesen valaki még búcsúzóul a folyosón csendesen várakozó Juliska néninek, a takarítónőnek.

- Ennyit dióhéjban az iskolánkról, és az ott zajló szorgos mindennapokról –ezek már az igazgató hangjai voltak, amire nagy nehezen felocsúdtam… Talán nem vette észre az előadó, hogy én közben picit átléptem az időkaput a pici piros ovis széken. Az óvodából hazafelé menet az általános iskola falaira nézve eszembe jutott, hogy annak idején milyen jó is volt gondtalan isisnek lenni, pedig mi még első osztályba a művelődési ház park felöli részébe, az úgynevezett kongóba jártunk, és irigykedve néztük, az akkor még a mai mérethez képest lényegesen kisebb főépületbe járó elsős diákokat.

Gellénháza, 2007-04-22

Korábbi rajzom

Titkos vágy...

(Az oldalon található fotók, versek, és prózai szövegek non-profit céllal a forrás és a szerző megjelölésével szabadon utánközölhető. Minden más esetben a szerzőírásos engedélye szükséges!)

Titkos vágy...

Mielőtt belekezdenék egy újabb töténetbe, el szeretném mondani, hogy anno a betegségem előtt, elhatároztam, hogy írok egy könyvet, ahol az alábbi részben valóságos, részben kitalált eseményekről szóló írások kaptak volna helyet. Sokat gondolkodtam abban az időben azon, vajon milyen névre kereszteljem a szereplőket. Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy a főhősömet Madzag a szerelmét pedig a sajnos meg nem született kislányom tervezett neve nyomán Mirjam, névre fogom keresztelni, ugyanis Bence fiam gyermekkori betegsége miatt egyik kórházban töltött időszak alatt történt egy számomra feledhetetlen csodaszép gesztus egyik, szintén abban a pécsi kórházban fekvő kislány részéről. Helyesebben a kislány, akit nem nehéz kitalálni, Mirjamnak hívtak és a fiam melletti egy ablaküveggel elválasztott ágyon kapott helyet, szülei ajándékoztak a Bence fiamnak egy képes Bibliát. A Madzag becenév név meg valamiért nagyon belopta magát a szívembe, hiszen ez a név azt gondolom nagyon beszédes. Miért is? A válaszom:

Madzag

Mit is jelent számomra?
e szócska, maga az élet,
akár hosszú, akár rövid
mindig találsz rajta véget.

Ám lehet gyakran-néha
az emberek rémálma,
könnyen el is szakadhat,
életünk gyenge cérnája.

Veszélyes vizeken hajózva
lehet erős hajókötél is,
kikötőben el nem enged,
tombolhat vihar vagy zord tél is.

Emlékeztet éltető köldökzsinórra
a csecsemő szoros kapcsára,
de a hóhér is kötelet teker
a kegyetlen gyilkos nyakára.

Lehet reménynek mentőzsinórja,
kötélért kiabál kit az élet kútba lök,
pók a légynek utolsó pulóvert is
ragacsos fonalból köt.

Szegény nadrágját madzag tartja,
hogy le ne essen bokáig,
A húros hangszerek gyönyörű énekét
is jó elhallgatni sokáig.

Ha eltévednél az élet erdejében,
miközben a kiutat keresed,
ne csüggedj! Keresd Ariadnét,
fonalával a kijáratot megleled.

     A reggel ismét olyan gyönyörű volt, mint sok más ezen a tavaszon.. Madzag álmosan botorkált az ablakhoz, hogy egy kósza pillantást dobjon a bekacsintó Nap felé. A házuk ablakai egy csodálatos, ezernyi tujával tarkított parkocskára néztek, ami olyan paradicsomi látványt nyújtott, hogy még az ablakok is boldogan figyelték minden reggel, miként száll fel a hajnali köd a fák közül, miközben hallgatták a reggeli madárdalárdát. Volt ott minden, ami szemnek, fülnek ingere: rigó, kakukk, fülemüle…Szóval olyan elő zenekari fellépés félét kell elképzelni, mint amikor kezdődik egy hatalmas koncert, ahol csak nagy nevek szerepelnek. Ha akkor azt mondja valaki, hogy jön majd egy túliskolázott marharépa, aki majd ezt a mesébe illő látványt egy tollvonással eltünteti, mert azt hiszi egyes ritkaság számba menő fáról, hogy kiszáradt, akkor azt az embert mindenki kiröhögi…
   Az a szó, hogy túlhajszoltság, stressz nem ismert fogalom volt még akkoriban igaz a számítógép, és mobiltelefon sem szerepelt a mindennapi létszükséglet képzeletbeli listáján.
    A szülők már korán elmentek a közeli üzembe dolgozni, szokás szerint csak rádió duruzsolt a konyhában, illetve nem is a rádió, hanem az LGT.  Madzag magára kapta gönceit, bekapcsolta az ORION mini hifit, és a Korál zenéjét hallgatva komótosan megreggelizett, miközben arról  ábrándozott, mit is kellene tennie ahhoz, hogy szerelme Mirjam észrevegye érzéseit, aki a fiúban leírhatatlan érzéseket táplált… Kopogtattak! Madzag odaballagott az ajtóhoz, de amint meghallotta a a szomszédból átszűrődő Rozika néni élces hangját, amint éppen azt kiabálja, hogy Te állat halkítsad le a gramofonodat  mert feljelentelek, akkor rögtön vissza is ült az asztalhoz. Különösen szerették egymás zenei stílusát: reggel és este a rock üvöltött a lépcsőházba, hangosan hírdetve a szűk farmer és hosszú haj jelképezte stílust, délben pedig  "jó ebédhez szólt a nóta" Rozi néni torkából és a rádióból egyszerre… Az újabb kopogtatásra aztán már csak beleüvöltött az éterbe:
- Nyitvaaaaaaaa!
Géza a pösze postás gyerek lépett be, miután felpofozta a szomszéd Rozikát, amiért szóvá tette, hogy a nyugdíjából ismét hiányzik egy százas…. Géza nem is hallotta a bebocsájtását engedélyező bűvös szót, mégis benyitott. Ő akkor is bejött, ha nem mondta neki senki sem, hogy szabad. Jött, mint a tank, jött egyenesen a konyhába.
-         Van még abbó a mút heti szivapáinkából? – kérdezte, mialatt vagy 10 képeslapot lerakott a szekrényre, amelyből csupán egy volt Madzagék nevére címezve, ugyanis Géza nem nézte soha sem a címzetteket, csak az utca nevéig jutott el, így a küldemények általában csere-bere útján kerültek a jogos tulajdonosukhoz. Madzag rápillantott az egyikre, amiben valami Horváth család ecsetelte a nyaralás élményeit…
-         Te ez nem a miénk, vidd a francba! Húzzál el, mint a vadlibák Géza! – kiáltott Madzag a postás gyerekre utána hajítva a képeslapokat, amire amaz gyorsan sarkon is fordult, mert Madzag egyike volt azoknak, akiktől tartott. A lépcsőházban még lefelé szaladva két macskát is cipő orrhegyre vett a postás gyerek, és mielőtt kilépett a szabad levegőre, még a földszinten lepofozta Jenő bácsit is, aki most nem volt hajlandó átvenni a Nők lapját az Ezermester újság helyett..
Mint ahogy máskor is, ezen a reggelen sem történt semmi különösebb a szokásostól eltérő esemény, ami ne illett volna bele a nem éppen szokványosnak nevezhető mindennapi forgatókönyvbe. Azaz mégis, hiszen ma Madzag hatalmas elszántsággal telve ébredt.
   -Ma megmondom neki..... ha lila törpék potyognak az égből akkor is. Úgy érezem elérkezett kettőnk kapcsolatában az a pillanat, amikor közelebb léphetek ahhoz, akit már 5 hónapja imádok, és végre elő merem venni a féltve őrzött vágyamat. Ma megmondom neki.... biztosan ő is így gondolja, és nem veszi majd tolakodásnak, vagy nem érzi azt hogy még korai.... nem nem .. ma megkérdezem tőle azt amit már régóta tervezgetek de valamiért eddig nem éreztem hozzá bátorságot.... erőt veszek magamon... érzem hogy ő is akarja csak nem mondja, mert ugye az ilyet általában nem kell mondani, hiszen a kapcsolatok nagy részében jön magától... láttam a szemében, hogy már ő is vágyik rá, elvégre már 5 hónapja ismerjük egymást... ma ma végre igazi férfi leszek és megmondom a frankót, talán nem fog megharagudni.... remélem majd nem gondolja azt, hogy csupán ezért az egy dologért jártam vele már 5 hónapot, meg különben is ez nem idő függő, hiszen, ha két ember szereti egymást, akkor előbb vagy utóbb sor kerül rá... – gondolta főhősünk magában, miközben észre sem vette, hogy megérkezett a suliba. Az tanórák aznap egy örökkévalóságnak tűntek a számára, alig várta, hogy ismét láthassa Mirjamot. Az utolsó óra végét jelző iskolai csengő öreg hangja billentette aztán vissza a valóságba. Lerohant az ebédlőbe, ahol iszonyatos tempóban kapkodta magába az ebéd gyanánt elé rakott szílvásgombóc másolatot, mert már a kedvese az ajtóban toporgott és várta hogy befejezze a tápolást, amit talán még a jó Isten kedvéért sem hagyott volna ki, nemhogy egy lány két szép szeméért...  dolga végeztével aztán együtt indultak a kollégium felé, ahol szerelme ideiglenesen lakott...
- Figyelj- mondta bátortalanul Madzag, mialatt a szemébe nézett őszinte vágyakozó tiszta ritka kék szemeivel
 - Szeretnék mondani neked valamit! Bevallom őszintén kicsit félek, de ma reggel úgy döntöttem, hogy ma elmondom neked a titkos vágyamat, lesz ami lesz. Azt gondolom, hogy ez az öt hónap ami mögöttünk áll már összehozott annyira bennünket, hogy egy ilyen sorsdöntő kérdést feltegyek.
Mirjam kissé elpirult de kíváncsi tekintettel nézte kedvese remegő száját, talán sejtve hogy mit is szeretne mondani Madzag, hiszen ő is csak hús-vér ösztönöktől vezérelt emberből készült.
- Na… szóval… mielőtt bármi is történne…tudnod kell, hogy szeretlek! - futott neki kicsit dadogva újra a nehéz feladatnak főhősünk, mialatt behúzta szerelmét egy tömbház lépcsőházába -  Igaz nem éppen romantikus ez a hely, de most végre kimondom azt bűvös mondatot, kérdést, amire már hetek óta készültem:
- Mirjam megfoghatom már végre a kezed?

Előszó....

(Az oldalon található fotók, versek, és prózai szövegek non-profit céllal a forrás és a szerző megjelölésével szabadon utánközölhető. Minden más esetben a szerző írásos engedélye szükséges!)

József Attila: Nem tudunk élni

Bennem betöltetlen szomorúság tátong
S gizgazzal benőve minden istenoltár.
Hajh, vágyak anyja, de mostoha voltál.
 
Eltévedtem járván erdő-rengetegen.
A félelem sikong zirrenő haraszttal
S vén adós erdő nem űz, nem marasztal.
 
A fák sudarára szállt az Est, az álnok
És torkom szorongatja valami titok:
Ajkat én miért csak sóhajra nyitok?
 
Magyar vagyok én is, (rivallnak a kányák!
Ilyen vagyok én és sose leszünk mások.
Jaj, jaj, nem tudunk élni, nyavalyások.

Ma elhatároztam, megkísérlem regenerálni a még megmaradt agysejtjeimet, ennek érdekében nagyrészt pihenéssel szeretném eltölteni az „őszi szünetet”, ezért az elkövetkezendő néhány napban a korábban írt történeteimet úgy másolom be csupán.

A történetek, mint ahogy a blog címe is utal rá valós lábakon állnak, bár elismerem azért néha, a feleségem találó szavaival élve enyhe optikai tuningnak vetettem alá itt-ott őket. Pár éve tervbe vettem, hogy írok egy könyvet, ahol ezek az élettörténetek ( life stories) kapnának helyet, de a betegségem miatt csak most jutottam el odáig, hogy időt és energiát tudok fordítani az írás imitálására. Kifejezetten nem szeretem az idegen jövevényszavak használatát a magyar nyelvben, mert azt gondolom nem létezik olyan a Földön, amit a magyar nyelvünk ne tudna mindenki számára jól érthetően kifejezni, de a „life stories” angol kifejezéssel most kivételt teszek, azon megfontolásból, hogy csupán némi kiejtés béli különbség mutatkozik a „love stories” (szerelmi /szeretet történetek) szintén angol szavakból álló kifejezéshez képest.

Nem tudom miért de ez valahogy tetszik, annak ellenére is, hogy az angol nyelv a „love” szót használja a szeretet és a szerelem kifejezésére egyaránt. Tudjuk, hogy még számos ilyen példa bizonyítja a két nyelv (angol –magyar) eltérését a magyar nyelv felé elbillentve a képzeletbeli mérleg nyelvét, hiszen az anyanyelvem az angollal szemben képes az emberi érzések finom árnyalatainak megkülönböztetésére is, más szóval sokkal szélesebb skálát biztosít a gondolatok érzékletesebb verbális ( nesze neked idegen szó gyűlölet ) kifejezéséhez. Ezért van az, hogy egy magyar nyelven íródott irodalmi, filmművészeti alkotás csak is kizárólag a magyar anyanyelvi szinten beszélőemberek számára lehet csupán teljes értékű. Persze ez a tény egyben gondolkodás béli eltéréseket is feltételez ugye két különböző anyanyelvvel rendelkező népcsoport esetén, amelynek részleteibe most, szíves engedelmeddel, mivel nem ez a blog témája, nem mennék bele tovább, meg ezt (sajnos) nem én fedeztem fel. Anyanyelv! Tessék nézni!

Melyik az a nyelv, amelyik ilyen gyönyörűen kötné össze azt a csodálatos szót, hogy Anya, más szintén szentnek számító szavakkal, mint Nyelv, Föld, Természet stb…..!? Mellékesen megjegyezném a témához kapcsolódva, egyben le is zárva azt, úgy gondolom még nem volna késő megállítani, a nagy magyarunk, Deák Ferenc által megfogalmazott „közelszegényülés” és „nemzeti sorvadás” „dísztelen” és „aljas” folyamatát, amely végső soron „nemzeti Halállal” fog végződni. Nem is hiszem el, hogy a XIX. és a XI. század ennyire hasonlítanak egymásra.

Szerintem a történelem már megtaníthatott volna bennünket arra, hogy a jól bevált dolgokat megőrizzük, a csúfosan végződő kísérleteket pedig mindörökre száműzzük az életünkből. Vajon még mennyi időbe telik és még mennyi emberáldozatot kíván, hogy a magát értelmes embernek nevező homo sapiens végre belássa, a történelem a legjobb tanár legyen szó az élet bármely területéről. Vajon miért esünk folyton és folyton ugyanabba a csapdába, amikor nagyon jól megtanultuk már a történelmünk során, hogy létezik egy simább, akadályok nélküli út is, hiszen, ha jobban belegondolunk a történelem igazi bölcsként, már szinte minden jót és rosszat megmutatott nekünk, csupán észre kellene vennünk, mi több tanulni kellene tőle, amíg késő nem lesz.

Nem ringatom magamat hiú illúziókba, így tudom, hogy az emberi egyetemes életünk, mint a végtelen világegyetem egy kicsi szakasza igenis, hogy véges, még ha a vég számunkra nem is látható előre. Azonban azt hiszem egyáltalán nem mindegy a jelen kor embere, és a következő generációk számára sem, hogy az emberiség természetes halállal, vagy önmagát őrületbe kergetve öngyilkossággal fogja végezni az ultraverzum szintjén ezredmásodperceknek számító idejét. Nem fogadhatjuk el vigaszként, vagy a bűneink alól való felmentésképpen azt, hogy majd a másvilágon, vagy a következő életünkben jobb lesz. Nem! Mindig gondolj arra, a te életed a végtelen világegyetem szintjén egy és megismételhetetlen, mint ahogy kétszer nem lehetséges teljesen ugyanarra a pontra állni sem!

Hoppá! Most kicsit visszaolvasva meglepődtem magamon….:-)Kitöröljem? Ne töröljem az utóbbi elmélkedést, mielőtt még valaki megvádolna, hogy beszélni mindig könnyebb, mint cselekedni, de arra gondolva, hogy igenis szem előtt tartom azt a nem általam megfogalmazott gondolatot, miszerint mindig úgy kell élni, mint ha az volna az utolsó Földön töltött percünk, vagy óránk…. Tehát marad! Vajon az utánunk jövő ember történelem könyvébe ( ha lesz egyáltalán ilyen) masina sapiensként, vagy animal sapiesként fogunk bekerülni?

Kedves Szép Szavak! a szeretet ereje

(Az oldalon található fotók, versek, és prózai szövegek non-profit céllal a forrás és a szerző megjelölésével szabadon utánközölhető. Minden más esetben a szerző írásos engedélye szükséges!)

Kedves Szép Szavak!

 Magára miért hagytátok

az árva magyar nyelvet?

Hisz’ nélkületek a mondatok

akár a sivár kertek...

A sötétségbe kiáltok:

Ti míves betűk, gyertek

vissza hozzám, mire vártok?

Legyetek ti a szentek!

És ne a rút szószilánkok,

mik repeszként repülnek

szanaszét szaggatják szátok

s gyilkosai a fülnek!

/BenMar/

Azt gondoltam a továbbiakban nyitok egy külön blogot, ahol a régmúltat szeretném felidézni számomra a mai napig megőrzött emlékek kis történetekbe foglalásával. Tulajdonképpen egy kicsi kis zalai faluban születtem, és csak jóval később költöztem városba, akkor is csupán pár évig éltem ott, és még a „ződ” gumicsizmám ellenére sem éreztem magam a szó rossz értelmében vett falusinak, csupán annyi történt, hogy kissé távolabb kerültem a várostól.

Bevallom mindig is vonzott, sőt a mai napig elbűvöl a városi élet forgataga, a kávéházak nyugodt légköre, a színházak közelsége. De nem csupán a magyarországi város lakókat irigylem, szívesen kilátogatnék, ha tehetném, az USA-ba, Párizsba, Rómába, Londonba, Moszkvába…. és mielőtt belelógna a kezem a bilibe felébredek….  Ugyanilyen vágyak kerítenek a hatalmukba, amikor a tavakról a tengerekről valamint az óceánokról esik szó….Lehet, hogy éppen ezért a lelkem legmélyén is egy tengerparti kis kávéház az a hely, ahova mindig szívesen visszavonulok. No akkor legyen ez a kis monológ a bevezetője annak a temérdek jó és rossz érzésekkel keveredett történet sorozatnak, amelyeket valójában nem is tudom miért mesélek el.

Őszintén szólva valamiféle késztetést érzek az írásra, legyen szó versről, vagy prózáról. Valahogy úgy vagyok vele, mint más az alkohollal: hosszabb vagy rövidebb időre elvonja a figyelmemet a gondoktól, a nehézségektől és mindemellett még az olvasással együtt szórakoztat is. Valójában arra törekszem, hogy egy-egy történetet tényszerűen, elfogulatlanul próbáljak meg leírni. Ez persze sohasem sikerül, mert a fene tudja miért, de mindig ott bujkál a sorok mögött a véleményem is. Van amikor sikerül illetéktelen szemek elöl  megfelelően elrejtenem ezeket a „hátsó gondolatokat”  máskor meg éppen az a célom, hogy az „aki bújt, aki nem!” felkiáltás után segítsek mást is rávezetni arra, amit az igazságkeresés, vagyis önmagam megismerésére szánt utamon a sorok mögé elrejtettem. Joggal kérdezhetné valaki, hogy mi ez a hirtelen nagy írási láz? Erre csak annyit mondanék, hogy igazából nem is érdekel, mit szólnak hozzá az emberek, helyesebben a rossz vélemény is ugyanolyan hasznos a számomra, mint a jó (ebből természetesen kevesebb van), hiszen  a véleménynyilvánítás jelen esetben arról tanúskodik, hogy vette a fáradságot valaki arra, hogy elolvassa a betűhalmazokból összetákolt bejegyzéseimet, és ezzel egyben meg is tisztelt a bizalmával…

Az írásra az elmúlt 8 esztendőben igazából a Parkinson kór okozta gyötrelmes tünetek miatt nem volt erőm elsősorban. Előtte már próbálkoztam újság írással,  és szívesen vetettem papírra kisebb történeteket is, legfőképpen a szülőföldem szépségeiről, és az itt élő barátságos emberek mindennapi életéről. A legtöbb pozitív érzés Gellénházával kapcsolatban sajnos mára már a múlté. Valami, különös érzelmi kapcsolat fűz a zalai dombokhoz, völgyekhez, állatokhoz, erdőkhöz és nem utolsó sorban az itt élő őslakosnak számító emberekhez. Az ország más pontjairól bevándorló emberek egy kis része sajnos nem csupán felhígította, hanem sok tekintetbe magába is szippantotta, szinte kiszipolyozta a zalai emberek életét, barátságos messze földön híres vendégszeretetét. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy az idevándorló embereket hibáztatom, vagy megvetem. Egyáltalán nem erről van szó. Szó nincs diszkriminációról!

Az életkörülmények, a munkalehetőségek utáni hajsza, tehát maga a mindenkori társadalom az oka annak, hogy feledésbe merülnek, vagy éppen utódok vagy megfelelő befogadó közönség híján az ismeretlenség homályába vésznek, vagy éppen más kultúrákkal keveredve elveszítik az őseink által belevarázsolt eredeti ízeket.  De az anno papírra vetett történetek közül már csak pár irományt őriznek a padlásom legmélyén megbúvó, megsárgult papírlapok. A többi már mind az enyészet martaléka lett, talán a megfelelő önbizalom hiányára, hiszen soha sem volt igazán erősségem a középiskolai magyar tanárom szerint az írás, bár soha sem kellett kétszer mondani, hogy olvassak el ezt meg azt, éppen ami kéznél volt. Néha határőr kisregényeket, máskor meg ismert szerzők műveit.

Azt gondolom a kultúrára való igény, olyasvalami lehet, mint a sporthoz mozgáshoz való hozzászokás. Mindkét esetben az alapok elsajátítása az első lényeges pont. Utána már minden azon múlik van-e rá igénye az embernek a további élete során, mert mindkettőt lehet amatőr szinten tovább művelni, vagy éppen élsportolóvá, íróvá, költővé válva további távlatokat megnyitni a lehetőségek tárházában, illetve le is lehet, mondani róluk, ami egészségtelen életmódhoz vezethet. Ám azt gondolom, hogy aki egyszer úgy istenigazából belekóstol valamelyikbe is, annak már később nehéz lesz azt mondani, hogy váljon meg tőle, sőt a hiánya még jobban arra ösztönzi az embert, hogy törekedjen arra, valamilyen módon (szinte bármi áron) ismét hozzájuthasson. Valahol az aranyközép úton haladok úgy érzem ebben is, mint annyi másban, annak ellenére, hogy azt is próbálom szem előtt tartani azt a közhelyet, hogy bűn a középszerűség.

A művészetről, a művészekről azon a véleményen vagyok, hogy minden ember igazi, utánozhatatlan művész a maga nemében attól a szent pillanattól kezdve, amikor először értelmesen megszólal, amikor először tudatosan cselekszik, vagy amikor először rajzfigurákká, később betűké formálja a gondolatait, hiszen mindaz, amit itt felsoroltam az egyén sajátságos gondolatainak az egyéni, ösztönösen kreatív kifejezésmódja. Mi ez, ha nem művészet? Egyszerűen szeretem a magyar nyelvet!

Nos, ha már, ahogy egy előző bejegyzésemben említettem volt, ráleltem a szent írásra Márai Füves könyvében, akkor úgy illik, hogy megmutassam a számomra legkedvesebb dalomat is, amelynek emléke, mint annyi más sok jó dolog az életemben, a zrínyis gimnáziumi éveimhez köthető, és amelynek szövege szinte egy az egybe lenyomata a lélekvilágomnak.

 Íme:   Dinnyés József - Hajnali ének

Egy, bennem hatalmas nyomot hagyó, rövid történetet meg is osztanék veletek hamarjában.

Eszterlánc

 

Történt egyszer, még letűnt ifjúságom utolsó szakaszában, a 80-as évek végén, egy hideg téli estén, kosárlabdaedzést követően néhányan a haverokkal és  iskolatársakkal éppen hazafelé ballagtunk az utcai lámpák sárgás fényének kíséretében. A néha, néha meg-megvillanó, szállingózva ölelkező hópihék társaságában ráérős sétánk  és már maga az angyali látvány is a kellemes fizikai fáradsággal és a hűsítő „tiszta” hideggel karöltve valamiféle leírhatatlan melegséggel töltött el. Akkor még nem is sejtettük, hogy lehet ezt a csodát tovább is fokozni.

Azért a többes szám, mert társaim szemében is ugyanazt a pillanat szépsége okozta boldogságot véltem felfedezni, amire azóta is szívesen gondolok vissza.

Ahogy közeledtünk az Ady mozi épületéhez, egyik pillanatról a másikra kialudtak a város fényei.

Az volt ott egyszeriben maga a mennyország, ahol az ismeretlentől való félelem alámerült az ismerős társak láthatatlan jelenléte nyújtotta biztonságérzetben. Szinte egyszerre nyújtottuk a kezünket egymás felé, és úgy kézen fogva, vidáman dalolva indultunk előre, de az is lehet, hogy hátra….

Az útirány akkor másodlagossá vált. Ahogy haladtunk a járdán, egyre többen csatlakoztak. Idősek, gyerekek szinte mindenki ösztönösen beállt közénk akik, hozzánk hasonlóan kint voltak az utcán. Nem telt bele talán 10 perc sem és hatalmasra duzzadt a láncunk. Ahogy elértük a mozi épületét, meglepődve, és egyben örömmel láttuk, hogy onnan is egy hasonló lánc kígyózik az ablakokon átsejlő gyertyafényben felénk. Ahogy a két „eszterlánc” összeért abban a szent pillanatban ismét felgyúltak az ismerős városi fények.

Az ablakok mögött ezzel egy időben kialudtak a gyertyafények, mi pedig ismét zsebre dugott kézzel néma csendben folytattuk a frissen leesett hóban taposva az utunkat hazafelé, mintha mi sem történt volna.

Akkor ott az ideiglenes áramszünetben az emberek lelkének legmélyén néma csoda történt. Negyed órára eggyé vált szinte minden ember legbelül, a kezek alkotta hidak segítségével, amelynek melegségét a mai napig érzem mid két kezemen, ha újra és újra elmesélem valakinek ezt a számomra oly kedves történetet. Akkor ott, azt gondolom mindenki, kicsi, nagy, felnőtt, gyermek, fiú, lány, ugyanazt a felemelő szeretetet érezhette egymás iránt, amit én is, és közben az járt a fejemben, hogy milyen jó is embernek lenni! Azóta sem éreztem sajnos olyat, bármennyire is hiányzik….

A rímfaragó rémálma

 Betű-koporsóm kész, nincs helye több szögnek

- ássák itt már gödrét a míves szavaknak -;

rímes soraim csak fájdalmasan nyögnek,

midőn a sötétség rémes karjaiba szaladnak.

Akár a bűnöző, kit ma sírba löknek

- kit holnap bírái, tán hőssé avatnak -,

úgy hal meg a szép szó: átalakul rögnek;

porszeme lesz majdan a magyar sivatagunknak.

/BenMar/

Folyt köv…